HEOL

„Jóllehet nem vagyok a téma szakértője, azt azonban látom, hogy még a magyar társaság, a MOL is elhagyja a teljes projektet... A Nabucco bajban van” – mondta Orbán Viktor egy újságírói kérdésre vászolva az European Policy Centre brüsszeli konferenciáján, amely kijelentéssel különösképpen a MOL-t sikerült meglepnie. Olyannyira, hogy az olajcég a miniszterelnöki eszmefuttatásra reagáló első közleményében nem is erősítette meg Orbán szavait – igaz, nem is cáfolta azokat –, és csak jóval később jelentette be, hogy tényleg elhagyja a Nabucco projektet, melynek célja a közép-ázsiai, valamint a közel-keleti gázforrásoknak az európai fogyasztópiacokkal való összekapcsolása. No, most, amekkora megrökönyödést váltottak ki a MOL vezetőinél és a Nabucco-vállalkozás más szereplőinél a kormányfő szavai, legalább olyan felhőtlen örömöt okoztak abban az Oroszországban, amely a nagy-nagy konkurens Déli Áramlatot „bütyköli”. A Kommerszant-Vlaszty című hetilap a történet kapcsán például nem csupán azt tartotta fontosnak megjegyezni, hogy a magyar olajcég előjelek nélküli, váratlan kivonulása a szép reményekkel induló Nabucco jövőjét komolyan veszélyezteti (vagy legalábbis megkérdőjelezi), illetve, hogy a kormányfői bejelentés mögött  nagyon nagy valószínűséggel politikai okokat kell keresni, de azt is, hogy Orbán Viktor „a Nabucco-projekt szétveréséhez nyújtott hozzájárulásával” az „Oroszország Hőse” címet érdemelte ki. És noha ez utóbbi kijelentést –orosz elégedettség ide vagy oda – nem kell igazán komolyan venni, azért az orbáni döntés hátteréről mégiscsak jó lenne többet tudni. Pláne, mivel azt egy sor figyelemre métó tény övezi.

Így például sokaknak feltűnt, hogy a magyar miniszterelnök a Nabuccóval való szakításról alig néhány nappal azután nyilatkozott, hogy Budapesten egy megbeszélés erejéig Alekszej Millerrel, a Gazprom vezérigazgatójával találkozott. És bár az eszmecsere részleteiről ez idő szerint meglehetősen keveset tudni (magyar részről csupán annyi hangzott el, hogy a partnerek áttekintették az orosz-magyar energetikai együttműködés legaktuálisabb kérdéseit, a Gazprom-közleményben viszont azt olvashattuk, szóba került a Déli Áramlat tervének megvalósítása), úgy gondolom, nem indokolatlan a brüsszeli és a budapesti történések között összefüggést keresni. Orbán színeváltozása számomra egyébként azért is furcsa, mert nem elég, hogy néhány esztendeje még minden erejével a Nabucco-projektet támogatta, de a Putyinék által gründolt Kék, illetve Déli Áramlat kapcsán szerződést aláíró Gyurcsány Ferencről azt mondta, a szocialista párt miniszterelnöke ezzel a lépésével  nem csupán az orosz nagyhatalmi érdekeket szolgálta, de egyszersmind Európát is elárulta. Sőt, 2009 januárjának első napjaiban a Magyar Nemzetben azt írta, „uniós tagságunk hiányában (...) még csak dilemmát sem okozna, hogy Magyarország vajon az orosz függést enyhítő Nabucco vagy a függést erősítő Déli Áramlat gázvezetéket” válassza. Ami számomra egyértelműen azt mutatja, hogy Nabucco–Déli Áramlat-ügyben sem túlzottan következetes Orbán magatartása. Akinek ráadásul aligha ez volt az utolsó irányváltása.