Életmód

2009.04.29. 17:46

Igaz történet: Miért pont velem kegyetlen az élet?

Későn érő típus vagyok. Az egyetemi évek alatt jobban érdekelt a fizika és a matematika, mint a lányok.

BAMA

Szegény anyám aggódva jegyezte meg: „Fiam, nem lesz ennek jó vége! Mikor nősülsz már meg?” Ilyenkor mosolyogva átöleltem, megpusziltam a homlokát, és közöltem vele, hogy csak akkor lesz esküvő, ha megtalálom azt a lányt, akivel leélhetem az életemet.
Persze ez nem volt egyszerű. Kerestem az igazit, futó kapcsolatokba is bonyolódtam, de mindig tudtam, hogy egyikük sem lesz a feleségem. Míg a többiek buliba jártak, én otthon tanultam vagy a könyvtárban kuksoltam. 

Már a 35. születésnapomat ünnepeltem, és persze megint partner nélkül - a barátaimmal. Kicsit másnaposan kaptattam fel anyámhoz. A lakás előtt megtorpantam, bentről jóízű nevetés hallatszott. Váratlanul kinyílt az ajtó, és egy gyönyörű, vörös hajú lány állt velem szemben. Zavartan nézett rám, zöld szeme megvillant a fényben.
– Bocsánat – mondta, és már futott is lefelé a lépcsőn. Hajfonata szinte úszott utána a levegőben, és én úgy éreztem, soha nem láttam még ilyen szép lányt.
– Ki volt ez a lány? – kérdeztem anyámtól.
– Jaj, hát ő Mariann! Tudod, a Klári lánya. – Lázasan kutattam az emlékeim között, vajon ki lehet az a Klári? Tudnom kellene róla valamit? Anyu legyintett. – Persze, honnét is tudnád, kik ők. Klárival együtt bridzsezek már vagy tíz éve… – Hirtelen elmosolyodott. – Szép lány, ugye? És okos. Orvos. Ausztriában élt a férjével, de aztán elváltak, és ő inkább hazajött. Csak nem…?
Megráztam a fejemet. Még csak az kellene, hogy anyám felcsapjon kerítőnőnek! Eddig megkímélt ettől, remélem, most sem lesz rá szükség.

Ahogy múltak a napok, egyre többször gondoltam a lányra. Amikor pedig megláttam a névjegyét anyám telefonasztalkáján, úgy éreztem, „hibát követek el”, ha a kis papírt nem süllyesztem a zsebembe.
Nem vette fel a mobilját. Üzenetet nem hagytam, mit is mondhattam volna így ismeretlenül? Az otthoni száma sokáig csengett, és már majdnem letettem, amikor álmos hangon beleszólt. Elszégyelltem magam. Ki tudja, lehet, hogy éppen aludt és én felzavartam…
– Ne haragudjon, kedves Mariann, Tóth Bálint vagyok…
– Csak nincs valami baj az anyukájával? – kérdezte gyorsan és aggódva.

– Nem, dehogyis! Én… csak azt gondoltam, hogy esetleg találkozhatnánk valamikor – böktem ki.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet… Ne haragudjon, de nem ismerem magát. Viszontlátásra – bontotta a vonalat. Idétlenül bámultam a telefonra, és csak remélni mertem, hogy nem rontottam el mindent véglegesen.

Nem akartam anyámhoz fordulni tanácsért, de aztán úgy láttam, nincs más megoldás.
– Mikor találkoztál utoljára Mariannal? – kérdeztem tőle.
– Holnap megyek Klárihoz, üzensz neki valamit? – nézett rám csodálkozva.
Megráztam a fejemet. Nem, nem üzenek. Inkább odamegyek…
Másnap gyönyörű csokrot készíttettem és becsöngettem hozzájuk. Mariann igencsak meglepődött.
– Anyuék hátul kártyáznak – állt félre.
– Én magához jöttem. Elnézést kérni a telefon miatt.
Átnyújtottam a virágot. Elmosolyodott. A szeplők táncoltak az orrán, haja röpdösött körülötte.
– Köszönöm, ez nagyon kedves tőled. Ugye nem baj, ha tegeződünk?  – Nyoma sem volt a múltkori ellenséges viselkedésnek. Az emeletre vezetett. – Ez az én birodalmam, amióta újra itthon élek. Aztán lementünk egy kicsit sétálni a parkba, miközben beszélt a házasságáról, ami rövid ideig tartott, és minden érzelmet nélkülözött.
Hazavittem, a kapu előtt magamhoz szorítottam és megcsókoltam.
Most legszívesebben megkérdezném, nem hívsz-e meg egy italra, de tudom, hogy nem lenne túl okos ajánlat.
– Miért? Félsz tőlem?
– Nem. Magamtól félek.
– Azért próbáljuk meg, nem vagyunk már tizennyolc évesek.

Csodálatos éjszakát töltöttünk együtt. Újra meg újra elvesztem a karjai között, és ő olyan odaadó volt... Még senkivel nem volt ilyen jó a szex. Először fordult elő velem, hogy nemcsak a testem, de a szívem is szeretkezett. Utána nem vágytam hazamenni, boldogan öleltem magamhoz Mariannt. Soha többé nem akartam elválni tőle…
Nem emlékszem semmilyen konfliktusra. Magától adódóan alakultak a napjaink. Amikor szabad volt, találkoztunk. Hozta a könyveit, tanult, olvasott, de közben éreztem, hogy velem van, és nemcsak testben, lélekben is.

Anyu nem kérdezett semmit, de imádta Mariannt. Amikor először voltunk nála „hivatalosan” is egy párként, megszorította a kezemet és ezt mondta:
– Nem hittem volna, hogy megérem azt a pillanatot, hogy így nézel egy nőre.

Gyönyörű volt az esküvőnkön. Vörös haja szétterült a vállán, fehér ruhája egyszerűen omlott alá. Mezítláb csattogott mellettem, és ezen muszáj volt minduntalan mosolyognom.
– Én így akarok férjhez menni – mondta, amikor a cipőnélküliségről faggattam. Mindent természetesen csinált, azt is, amikor bejelentette, kisbabánk lesz. Mosolya beragyogta a szobát.
– És mi lesz a karriereddel? – kérdeztem, holott tudtam, ettől a perctől számára ez nem kérdés.
– Ugyan már, mi lenne? Megvár! A baba sokkal fontosabb!

Amikor Tomi megszületett, Mariann valóban csak vele és velem foglalkozott. Olyan otthont teremtett, amilyenről mindenki csak álmodhat. Ha megkérdeztem tőle, nem hiányzik-e a kórház, a betegei, csillogó szemmel felelt:
– Én nem tudtam, csak gondoltam, hogy az anyaság ilyen csodálatos. Pár évig van szüksége rám a fiunknak, utána vége… Kirepül, mintha soha nem lett volna kisbaba. Akkor újra a betegeimé vagyok.
Amikor Tomi iskolás lett, Mariann visszament dolgozni. Soha nem látott lelkesedéssel csinált mindent. Mindig nevetett, ezért imádta mindenki.

Talán az tűnt fel először, hogy egyre halványabb a mosolya. Az, hogy fogyott pár kilót, szinte természetesnek tűnt, olyan nagyon pörgős volt az élete. De mintha egyre többször lett volna gondterhelt…
– Mi történt? – kérdeztem tőle egyik este.
Szorosan átölelt. Hihetetlenül rossz érzés futott végig rajtam. Eltoltam magamtól, igyekeztem a szemébe nézni. Semmi jót nem ígért a tekintete.
– Bálint, bocsáss meg. Talán el kellett volna mondanom már, de bíztam magamban. A testem azonban cserbenhagyott…
Kiszáradt a szám. Rekedten suttogva tudtam csak megkérdezni, amit egyből tudtam:
– Mennyi? Mennyi időd van...? – alig hallottam a választ. Talán fél év.Tehetetlenségemben örjöngeni kezdtem. Nyugodtan hallgatta végig kirohanásomat, majd magához húzott és megcsókolt.
– Tíz év… Ennyit együtt tölthettünk. Csodálatos volt, nem? Minden pillanatot ajándékként fogj fel, hiszen megtörténhetett volna, hogy soha nem találkozunk.
Átkoztam a sorsot, hogy pont velünk ilyen kegyetlen. Hiszen mennyit vártunk egymásra! Túl a harmincon találtuk meg a boldogságot, és még nem töltöttük be az ötvenet, amikor el kellett válnunk…

Azt mondják a halálra, hogy szép. Én nem hiszem, hogy van szép halál. Tomival ketten maradtunk, és megpróbáltuk túlélni a hétköznapokat. Fiam örökölte Mariann vörös haját és hihetetlen életkedvét. Szerencsére hamar túljutott a mélyponton, és annak ellenére, hogy nagyon hiányzik neki, ma már könnyek nélkül tud beszélni az édesanyjáról. Csodálom a lelkierejét. Főleg ilyenkor, április végén.
Én nem vagyok ilyen erős, férfi létemre rengeteget sírok már évek óta...

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!