Életmód

2009.10.26. 16:48

Dilemma: Az ölébe vett, és egyre jobban csókolt az apám...

Iszonyú, szörnyű, mégis katartikus élményen estem át a hétvégén. Harminchét évesen leblokkolva élek, nem tudok örülni, sírni, minden kapcsolatom csupa kudarc. Ezért gondoltam, hogy elindulok, felkutatom a lelkem rejtelmeit.

BAMA

A belső utazást két éve kezdtem. Voltam sok helyen, sokféle spirituális módszert kipróbáltam. A kineziológus azt mondta, történt valami réges régen, kiskoromban, amit megpróbál felszínre hozni hipnózissal, ha akarom.
Féltem, de akartam.
De nem tudtam meg semmit, mert ahányszor csak közel jutottam volna a kiskori önmagamhoz, heves sírógörcs tört rám. Azt javasolta, menjek pszichológushoz.
Pszichológushoz nyolc hónapig jártam, ő is a gyerekkoromban kezdett kutakodni. Feszélyezett, mert nem nagyon emlékszem semmire az iskolás korom előtti időkből. Festenem kellett, asszociációs feladatokat is végeztem, de az egyre hevesebb fájdalmakon kívül nem történt velem semmi.

Két bátyám van, úgy emlékeztem, szép kis család voltunk, nem történt semmi drámai. Nem halt meg közeli hozzátartozó, nem ért senkit baleset, betegség. Egy megyeszékhely melletti településen éltünk, emlékszem a kis házunkra, még ma is megvan, csak nagyobb lett. Mindig volt a kertben virág. Édesanyám a városba járt dolgozni, hajnalban indult és későn ért haza, délutánonként apám vigyázott rám, a két bátyám fene tudja, hol csatangolt folyton.
Arra emlékszem legkorábbról, hogy milyen boldog voltam, amikor anyukám átadta az iskolatáskámat. Holnaptól iskolás leszel, mondta és megölelt. A táskámon három kis sárga csibe totyogott. El is neveztem őket. Az iskolás éveim pedig úgy teltek, mint akárkinek, nem voltam túl jó tanuló, de rossz se, a szüleim nem fenyegettek, nem büntettek szigorúan. Semmi különös nem történt. Legalább is nem emlékeztem rá egészen mostanáig.

A lelkem sajgásán, a bénultság érzésén, az örömtelenségen a pszichológus sem tudott segíteni, bár azt mondta, ne legyek türelmetlen, mert a nagyon mélyre temetett élményeknek sok idő kell, míg előmerészkednek.
De én türelmetlen voltam.
Harminchét évesen nincs férjem, nincs gyerekem, soha nem voltam még önfeledten boldog, ha a filmekben szerelmeseket látok, csak keserűen gúnyolódom vagy átkapcsolok egy másik csatornára. A minap azon kaptam magam, hogy csak azért szálltam le a buszról egy megállóval előbb, mert a közelemben egy fiatal pár nyalta-falta egymást. Ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy rájuk szóljak, hogy rendre utasítsam őket. Elszégyelltem magam, kezdek olyan lenni, mint egy megkeseredett vénasszony. Ki akartam rohanni a világból, el akartam bújni valahová, hogy jól kibőghessem magam. Leszálltam és rohantam, rohantam, míg ki nem fulladtam teljesen.

Van egy barátnőm régről, ő az egyetlen, akivel igazán őszinte vagyok. A szüleimmel is jó a kapcsolatom, de sosem beszélgetünk, csak felszínes dolgokról. El sem tudnám képzelni, hogy odaálljak eléjük, és azt mondjam, nem vagyok jól, valami nincs rendjén itt belül, fáj a lelkem.
A barátnőmnek öntöttem ki a szívemet. Ha volt mit kiönteni egyáltalán.
Azt mondta, menjek el transz-légzésre. Fogalmam sem volt, hogy mi az, de elmagyarázta. A címet is megadta, a nevet is, hogy kihez menjek, mert annyi kókler munkál manapság a világban, és a transz-légzés nem veszélytelen, nem mindegy, kihez megyek.
Eleinte hallani sem akartam róla, ahogy ez már lenni szokott, csak nevettem az egészen, még hogy transzba esünk, nem vagyunk mi ősindiánok. De ő azt mondta, na, csak ne nevess, majd ha ott leszel, majd ha túl leszel rajta, mást gondolsz.
Két hétig őrlődtem, elmenjek-e.

Őrületes élmény volt. Egy egész hétvégés program, csupa játékkal, mozgással, tánccal. A tánctól nagyon féltem, csupa idegen ember, robajszerű, lüktető zene, mindenki ugrál, lóbálja kezét-lábát. Megdermedtem. Álltam a fal mellett, bénán. De senki nem nézett rám, senki nem nevetett ki, és szépen, lassan éreztem, ahogy az én tagjaim is megindulnak, picit ringanak már a zene ütemére, a testem is hintázik, a szemem lehunyom, és jó. Jól éreztem magam. Sose hittem volna.
A tánc után lekapcsolták a villanyt, mindenki hanyatt feküdt a földön, betakaróztunk. A Mester elmondta, mi fog következni. Hogy mindenféle zene szól majd, és ő eközben beszél. Figyelni kellett a légzésünkre, hogy folyamatosan, megszakítás nélkül mélyen, nagyon mélyen lélegezzünk. A Mester először elringatott, azt mondta, keressük fel azt a pihenőhelyet, ahol a legcsodálatosabb a látvány, az illatok, a fények, ahol nagyon jól éreztük magunkat. Én egy tengerpartot képzeltem el, bár még sose jártam a tengeren. A zene lágy volt, hullámzó. Aztán egyre erősödni kezdett. Nem tudom már, pontosan hogy volt, mit mondott, de a lényeg, hogy nemsokára anyám hasában találtam magam. Aztán átéltem újra a születésem. Láttam, ahogy anyám szeret, becéz, kényeztet, átölelt a belőle áradó hatalmas szeretet. Aztán, mintha gong szólalt volna meg bennem. Egy hatalmas robaj. Sötétben láttam magam. A ház mögötti fészerben voltam, és sírtam. Apám zárt be oda. Nagyon féltem. Talán hároméves lehettem. Ki akartam jönni, de még a kilincset sem értem el. Minek is értem volna, úgyis rám zárta az ajtót. Reszkettem. Zokogtam.

Ekkor bejött hozzám apa, leguggolt mellém. A földre ült. Ölébe vett. Vigasztalt. Azt mondta, már nem haragszik, ne sírjak. Csókolt. Simogatott. Egyre hevesebben. Mindenhol simogatott már, és folyton csókolt. Ez már rossz volt. Kényelmetlen. Mindenhol, mindenhol, hozzám ért, és nem eresztett. Nem tudtam eldönteni, hogy szeret-e vagy bánt. Nem mertem ellenkezni, mert ott volt a szívemben, hogy mindezt azért csinálja, mert szeret. Miközben irtóztam ettől, ösztönösen tudtam, hogy ami velem történik, az rossz. Szönyű rossz. Gonosz és megbocsáthatatlan. Iszonyat.

Fuldokolva sírtam nagyon sokáig. Távolról hallottam, hogy a többiek is vergődnek, zokognak, ordítanak, őrületes hangorgia volt ez. Minél erősebb volt köröttem a sírás, minél zengőbb a zene, annál több könny folyt ki belőlem. Ömlött, ömlött, végeláthatatlan, szakadatlan. Harminc éve nem sírtam, hát, az a sok könny most mind kijött.

A zene halkult, lágy lett újra, a Mester hangja nyugtató. Szépen, lassan magunkhoz tértünk. Ültünk a földön, mindenkinek kisírva a szeme, mégis minden arc békés, nyugodt.

Ezután megosztottuk egymással az élményeinket. Nem volt kötelező, csak aki akarta. Én még nem tudtam beszélni az enyémről. Most tudok csak, hogy senki nem lát.
Olyan érzés ez nekem, mintha egy hegynyi követ pakoltak volna le a mellkasomról. Újra kapok levegőt. Lélegzem. Élek. Újra meg újra visszatérek majd a csoportba, amíg egészen fel nem épülök. Megtaláltam magam.

Csak egyet nem tudok. Soha többé nem tudok az apám szemébe nézni. Eddig minden hétvégén meglátogattam őket, anyám ebédet főzött, apám mesélt. Hová lesznek ezentúl ezek a délutánok? Képtelen lennék belépni azon az ajtón, végignézni az udvaron, meglátni a kamrát. Belehalnék. Nem hiszem, hogy képes lennék apám szemébe vágni, hogy mit tett velem. Anyám abban a minutumban szörnyet is halna. De hallgatni sem tudok, ha látom, ott ül, mintha mi sem történt volna. Hogy tehette ezt velem? Hogy volt szíve?

Kérlek, mondjátok meg, mit tennétek a helyemben. Bár tudom, nehéz elképzelni, átérezni egy ilyen helyzetet. Szerencsére nem sok emberrel történik hasonló szörnyűség.

M. történetét lejegyezte Kóbor Kata

Kapcsolódó anyagok:

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!