Életmód

2009.10.20. 11:18

Meddig hagyjunk szenvedni egy kutyát?

Az én nagyikám a világ legjobb nagymamája. Mindig mellettem állt kislány koromban, ő vigasztalt, amikor meghalt az apukám, pedig talán nincs is nagyobb fájdalom annál, mint amikor az ember a saját fiát veszti el. Most nyolcvankét éves, és attól félek, bármennyire is nem szeretnék, mégis fájdalmat kell okoznom neki.

BAMA

Nem volt túl szerencsés élete a nagymamámnak. A férje, a nagyapám harmincnyolc éves korában halt meg, infarktus vitte el, ahogy az apámat is tizennégy éve. A másik gyermeke a világ másik felében él, hetente leveleznek bár, mégsincs itt vele, hogy enyhítse a magányát. Édesanyám, aki csodák csodájára úgy szerette az anyósát, mintha a saját anyja volna, apám halála után magunkhoz vette a nagyit, aki akkor hirtelen nagyon összeomlott. Autóimmun betegséget diagnosztizáltak nála, nyilván a nagy bánat betegítette meg.
Így éldegélünk most, három nő. Amióta a szerelmem (vőlegényem) elhagyott, csak egyetlen férfi van a családban, Bobó, a spániel.
A nagymama sosem tartott állatot, falun nevelkedett, a háziállat az ősfelfogása szerint az udvarra való, nem a lakásba. Az én ötletem volt, hogy apukám halála után (tízéves voltam akkor) egy kutyussal vigasztaljam meg őt. Ha őszinte akarok lenni, valójában én vágytam kutyára, kellett valami, amihez odabújhatok, akinek elsírhatom, mennyire hiányzik az apu, aki feltétel nélkül szeret engem. A kutyust mégis nagyinak vittem haza, talán mert arra számítottam, ha ajándékba viszem, akkor megmaradhat nálunk.

Bobót ötszáz forintért vettem a közért előtt egy dobozból. Nagyon pici volt, és csak reménykedni lehetett benne, hogy tényleg spániel lesz belőle, ha megnő. Amikor átadtam nagyinak, hatalmasra kerekedett a már hónapok óta vörösre sírt szeme, és elnevette magát. Megölelte a kis szőrmókot, és bár minden tagja fájt a betegségtől, mégis azonnal ment, hogy enni és inni adjon neki.
Bobó, mintha érezte volna, hogy ebben a családban mindenki szomorú, és mindenkit vigasztalni kell, egész nap bohóckodott. Eleinte nem igen tudtunk szívből nevetni a dolgain, mert ahogy mosolyogni próbáltunk, a szívünkbe mart a fájdalom, hogy ha apu látná, vajon most mit mondana. De Bobó nem adta fel, mindenféle bolondságot kieszelt, hogy végre öröm költözzön a szívünkbe. Kedvenc szórakozása a zoknilopkodás volt, képtelen helyekről szedett össze rég elfelejtett zoknikat: ágy alól, mosógép mögül, könyvespolc alól. Ezekkel a zoknikkal futkosott körbe-körbe, és alig várta, hogy valaki megkergesse, hogy megpróbálja visszaszerezni tőle. Amikor picit nagyobb lett, annyira elszemtelenedett, hogy a lábunkról is lecibálta a zoknit, és szaladt vele a helyére, hogy a többi közé dugja.
Megnyitotta a szívünket. Úgy nevettünk, hogy a könnyünk is kicsordult, a könnyekből aztán sírás lett, feloldozó. És megint nevetés... Bolondok házává tette az otthonunkat.

Bobónak köszönhetően, vagy az orvostudománynak, nagyi egyre jobban lett. Szépen javultak a leletei, ahogy a kedélye is. Amikor elkezdtem a gimit, Bobó teljesen a nagyira maradt, már ő hordta sétálni, ő játszott vele, ő szeretgette. Nem bántam, addigra engem már egész másfajta szeretet vonzott. Fiúzni kezdtem, voltak klassz barátnőim, éltem a tinik gondtalan életét. Anyukám is sokat dolgozott, csak késő délután ért haza, így a kutya egészen a nagymamára maradt. Olyanok lettek, mint két barát, még külsőre is elkezdtek hasonlítani, Bobó teljesen átvette nagyi kissé döcögős járását, ami, lássuk be, az egyre dagibb pocijának is köszönhető volt.

Egy nap valamiért előbb hazamentem a suliból, és azt láttam, hogy mentők szirénáznak a házunk előtt. Rosszat sejtettem. Ahogy csak tudtam, úgy rohantam fel a harmadikra, hogy megtudjam, nagyi biztonságban van. De nem volt. A reggeli órákban történt, hogy a fürdőszobában megcsúszott, és eltörött a combcsontja. Mozdulni sem tudott, csak feküdt a hideg kövön, hanyatt. Tudta, hogy csak későn érünk haza, hogy estig senki nem fog segíteni rajta. Tévedett. Bobó ide-oda rohangált a bejárati ajtó és az ablak között, és olyan dühödten ugatott, hogy képtelenség volt nem meghallani. Nagyi mesélte, hogy a földön fekve is jól látta, amint Bobó a nappaliba rohan, felugrik a kanapé háttámlájának peremére, hogy így felérve az ablakpárkányt, kicsaholhasson jó messzire. Mint egy őrült, ezután leugrott, rohant a bejárati ajtóhoz, kaparta és lökdöste, ahogy csak bírta, és közben úgy ugatott, mintha igazi nagy, harci kutya lenne. Két órán keresztül, megállás nélkül művelte ezt.

A nagy zaj szokatlan volt a társasházban, minden lakó tudta, hogy csak nekünk van kutyánk, és az szinte soha nem ugat. Előbb-utóbb felfigyeltek rá. Végre valaki becsöngetett, amire Bobó abbahagyta az ugatást, és kétségbe esve vonyítani kezdett. Az illető, utóbb kiderült, hogy a szomszédban lakó nyugdíjas hölgy bekiabált a levélrésen, hogy minden rendben van-e. A nagymama visszakiabált, amennyire persze kiabálni bírt, hogy hívja a mentőket, mert valószínűleg eltörött a lába, és nem tud megmozdulni. Bobó a párbeszédet hallva teljesen megnyugodott, odaszaladt a nagyihoz, összenyalta, aztán a mellére telepedett. Nagyi mesélte, érezni lehetett, hogy majd kiugrik a kis szíve a kétórás kemény munkától.
Nagyi addig is szerette Bobót, talán szokatlanul erősen is szerette, de az eset úgy tekintett rá, mint megmentőjére, őrangyalára, egy fura kis okos lényre, akire mindig, minden körülmények között számíthat. Azontúl már csak ritkán hívta a nevén, leginkább Barátomnak szólította. Az esti csöndben gyakran hallani lehetett, ahogy hosszan, komolyan beszélget vele.

Eltelt jó pár év, nagyi lába teljesen felépült, Bobó viszont annál ramatyabb lett. Tizennégy éves lesz a télen. Nagyi nem akar tudomást venni Bobó gyenge állapotáról, azt szokta mondani, öreg csont, amilyen én, addig élek, amíg a Barátom, egy perccel se tovább. Ez az a mondata, ami kétségbe ejt.
Bobót ugyanis egyik nap elvittem az állatorvoshoz, hogy kiderítsem, miért olyan kedvetlen, miért mozdul olyan nehezen, ha hívjuk, miért olyan gyér az étvágya. Az orvos azt mondta, csípőizületi daganata van, amit nem érdemes, nem lehet műteni, mert a kutya öreg, nem bírná az altatást. Vén kutya ez már, mondta az orvos, nagy fájdalmai vannak, minden mozdulatra elviselhetetlen, nyilalló szúrás tör rá, de elképzelhető, hogy akkor is fáj neki, ha fekszik. El kell altatni, mondta az orvos, ezzel megkímélhetnénk a szenvedéstől.

Teljesen kétségbe estem. A kutyát olyan óvatosan vittem haza, mintha egy hatalmas tálca tojással lavíroznék, nehogy megmozdítsam és fájdalmat okozzak neki. Egy szót sem szóltam arról, mit mondott az orvos, csak valami vitaminokról zagyváltam, mert tudtam, nagyi biztos nem tűrné, hogy szenvedjen. Megszakad a szívem Bobóért, mert már tudom, hogy milyen kínszenvedés lehet neki minden pillanat, de azt is tudom, ha elaltatjuk, Nagyi is belehal az elvesztésébe. Félek, hogy betartja a szavát, és tényleg egy perccel sem éli túl a barátját. Mit tehetnék? Vigyek haza egy új kiskutyát? Nem hiszem, hogy a nagymamám el tudna fogadni egy virgonc kölyköt Bobó helyett. Ne szóljak, hátha húzza még néhány évig a kutyusunk, és nézzem minden nap a szomorú, fájdalmas, segítségért esedező szemét? Vagy osszam meg őszintén nagyival a problémát, aztán nézzem végig, hogy már nem csak a kutya, de nagyi is halálosan szenved? Úgy érzem, ha elárulom, mi a baja Bobónak, megölöm a saját, imádott nagymamámat.

Kérlek, segítsenek.

Mara történetét lejegyezte Kóbor Kata

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!