Életmód

2009.10.28. 11:44

Meghalt, de tudom, hogy vár rám!

Akkor, ott elkezdődött a küzdelmünk. Hazamehettünk, de sugárterápiára kellett vinnem a férjemet. A gyógyszer, amit kapott, valamit segített: megkönnyítette a köhögést és már-már úgy látszott, megtörténik a csoda.

BAMA

Kora reggel csörgött az óra. Éppen úgy, mint máskor is. Ilyenkor gyorsan kávét ittunk Ernővel, magunkra kapkodtuk a melegítőt, és máris szaladtunk Rexivel egy kis reggeli futkosásra. Mostanában Ernő nem jött el velem. Fáradtságra hivatkozott, meg arra a köhögésre, ami a durva meghűlése után csak nem akart elmúlni. Ez így nem mehet tovább. Gondoltam, ráveszem a férjemet, azonnal menjen el az orvoshoz.

Kisvárosban éltünk, ahol kis fodrászműhelyt vezettünk. Ketten dolgoztunk ott, és a segédünk, Pisti. Szerettek bennünket, állandó vendégkörünk alakult ki, és az üzlet jövedelméből szépen megéltünk. Nem volt gyermekünk, mert úgy gondoltuk, fiatalok vagyunk még, ráérünk. Szerettük volna egymásnak szentelni minden szabad percünket, amiből a jó forgalmú üzlet miatt kevés volt.
– Édesem, kapd össze magad! Megyünk az orvoshoz – simogattam meg férjem verejtékes arcát.
Utálok orvoshoz menni. Különben is, ez csak egy kis megfázás – tiltakozott Ernő.
Hiába, mert elmentünk a körzeti rendelőbe. A vizsgálat tíz percig tartott. A doktor megállapította, hogy Ernőnek tüdőgyulladása van. Szerencsére elmúlóban. Azért felírt valamilyen gyógyszert, és azt mondta, minden rendben lesz. Elbúcsúztunk gyermekkori barátunktól, és megkönnyebbült szívvel nyitottuk ki a fodrászüzletet. Már ketten is vártak ránk az ajtóban. Ernő állapota azonban továbbra sem javult. Sőt! Éjjelente olyan fuldokló köhögés fogta el, hogy az ijesztő volt.
– Drágám, ma korán zárunk, és elmegyünk a városi kórházba – figyelmeztettem szerelmemet két hét múltán.

Ernő először a barátom volt, majd a szerelmem lett. Együtt nőttünk fel, együtt jártunk iskolába, és együtt határoztuk el, hogy nem tanulunk tovább, hanem átvesszük szüleink mesterségét. Ernő pompásan tudott hajat vágni, én pedig a frizurák tervezésében jeleskedtem. Már területi versenyeken is indultunk, sőt helyezést is értünk el. Szüleink építettek nekünk egy kis házat, a rokonok berendezték.
Már négy éve éltünk boldog házasságban, amikor Ernő megbetegedett. Megfázott egy tavaszi reggelen a robogón, és azóta nem akart rendbe jönni. Még befejezte azt a galambdúcot, amit a kertben állított fel, és belevéste keresztneveinket, hogy „az unokáink is lássák, mennyire szerettelek”.

– Készen vagy? Mehetünk? – kérdeztem Ernőt, és bólintására becsúsztam a kocsi kormánya mögé.
Ernő hozta ki a kocsit a garázsból, de nem volt kedve vezetni. Így kicsit bizonytalanul ugyan, de beindítottam a motort. A városi közlekedés elrémített, ráadásul nem tudtam másra figyelni, csak kedvesem most már fuldokló köhögésére.
Egyre jobban elfogott a félelem. Valami ismeretlen, nagy bajtól rettegtem.
Ernőt alaposan megvizsgálták. Órák óta a folyosón ültünk a laboratóriumi leletekre várva, amikor az orvos végre behívott bennünket a szobájába. Leültünk vele szemben és némán vártuk a diagnózist. És az orvos a röntgenfelvételt a fény felé fordítva lassan beszélni kezdett.
A vizsgálat eredménye egy masszív daganat a tüdőben – mondta és hátradőlt. Annyira szorítottam a szék karfáját, hogy az ujjaim belefehéredtek. Nem mertem megszólalni.
– Mekkora az a daganat? – kérdezte Ernő.
Az orvos felemelte a felvételt és a ceruzájával körülkerítette az egyik oldalt.
– A tüdő bal szárnya majdnem teljesen tele van, a jobb oldalon még nem akkora, mint a másik...
– Tüdőrák? – kérdezte Ernő.
– Nem állíthatom biztosra, amíg nem vettünk szövettani mintát. Mindjárt megírom a vizsgálatkérő lapot. Kiveszünk ez kis darabot a daganatból, és ebből megállapíthatjuk, hogy jóindulatú vagy rosszindulatú. Kérem, jöjjenek el holnap a szövettanira.
– Ennyire sürgős? – kérdezte Ernő.
– Jobb az ilyesmit nem halogatni. Minél előbb kezdjük meg a kezelést, annál jobb – felelte az orvos.

A hazafelé úton nem mertünk egymásra nézni.
– Még csak huszonnégy éves vagyok. Ez igazságtalanság! Nem lehet, hogy véget érjen az életem – szólalt meg otthon Ernő.
– Ne add fel! Lehet, hogy nem komoly a dolog – zokogtam.
– Kicsim, nézz rám! Ugye mi nem fogunk egymásnak hazudni? Mindent megteszek, hogy meggyógyuljak, de ha ez rák és gyógyíthatatlan, éljünk úgy, mintha még érdemes lenne. És ne hazudjunk kíméletből egymásnak. Tudod, hogy szeretlek, és ott fenn, a Göncöl melletti közös csillagunkon várok rád – mondta Ernő és gyöngéden megcsókolt. – Ugye, megígéred? – kérdezte.
Erőtlenül bólintottam.

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!