Életmód

2009.12.29. 10:17

Elhagyhatok egy lányt, aki miattam lett nyomorék?

Két évvel ezelőtt történt, hogy az a nagy fény az arcomba vágott, hirtelen azt se tudtam, hol vagyok, de amikor kinyitottam a szemem, jeges rémület markolta meg a szívemet, Istenem, meghalunk, a fékbe tapostam, elrántottam a kormányt, de akkor már késő volt.

NANA.HU

A kocsim a féloldalával csapódott a szembe jövő furgonnak, kiperdültünk, nem is tudom, meddig forogtunk, míg végül a szemközti árokba sodródva, félig felborulva megállt az autó. Nem volt időm azon töprengeni, mi történt, hol vagyok, élek-e, csak azt tudtam, hogy ilyenkor az autók akár robbanhatnak is, és a lányt, aki mellettem ült, valahogy ki kell szednem a kocsiból, és futni, futni odébb vele.



Alig tudtam kiszedni. Az autónak az az oldala súlyosan megsérült, ráadásul az árok felé borult, nem nyílt az ajtó. Az ember ereje megsokszorozódik ilyenkor, szinte kitéptem az ajtót a helyéről, hogy hozzáférjek Katához, kikapcsoltam az övét, a karomba vettem, és vonszoltam magunkat a saras szántáson, belesüppedt a lábam teljesen, míg végre lerogytunk.

Beszéltem hozzá és sírtam, és alig kaptam levegőt, kértem, hogy szólaljon meg, mondjon valamit, hogy van, de ő nem válaszolt, fölé hajoltam, az arca sárgásfehér, a szája szürke, szeme csukva, azt hittem, meghalt. Mindene csupa vér volt, ahogy nekem is, a fejemből, homlokomról, számból, mindenhonnan patakokban folyt a vér, de ő valahogy furán tiszta maradt, csak a trikója, a ruhája volt csurom vér. És akkor láttam meg, hogy óriási baj van, beleszédültem abba, amit láttam, hányni kezdtem, aztán arccal a földre borultam és filmszakadás.




A kórházban tértem magamhoz két napra rá, infúzióra kötve, agyonfáslizva, begipszelt lábbal. Akartam szólni, hogy szedjék ezeket le rólam, nem tört el semmim, jól vagyok, a kocsiból még elgyalogoltam száz métert, biztos, hogy nincs semmi bajom, de még mielőtt megszólalhattam volna, hirtelen belém villant az iszonyú kép, Kata a szántón fekve, vérbe fagyva, és minden energiám, amit addig a szavak formálására akartam fordítani, könnyekben ömlött ki belőlem.

Anyám ült az ágyam szélén, és sírt. Úgy láttam a szemén, hogy nem miattam sír, még a kezemet se fogta, rám se nézett. Az ablakon bámult kifelé a nyárvégi párás félhomályba, nem is tudtam, milyen napszak lehet, talán korahajnal vagy este. Nagyon halkan tudtam csak megszólalni, ekkor rám nézett, felcsillant a szeme, rám borult és összecsókolt. Drága fiam, hát visszatértél... Kiderült, hogy a CT súlyos koponyasérülést állapított meg nálam és esélyes volt, hogy kómába zuhanok, még mielőtt magamhoz térnék, ezért sírt az én anyám. És ezért örült annyira, amikor megszólítottam, legalábbis egy percig. Aztán megint magába zuhant. És bár nagyon nem akarta elmondani, végül addig kérleltem, míg bevallotta, Kata elvesztette a bal karját azon az éjszakán, 2007, szeptember 2-án egy saras szántó mellett a senki földjén. Az én hibámból.

Zűrös egy nyár volt az, viharos. Előző nap sokáig buliztunk, egy baráti társasággal sátoroztunk a Balaton körül, aztán hajnalban, amikor aludhattunk volna, Kata megint belém kötött, féltékenykedett, el akart menni, ott akart hagyni, hogy egyedül nekivág a hajnali országútnak, még szinte sötét volt, hogy stoppal hazamegy, el is szökött, úgy kellett megkeresnem, visszakönyörögnöm. Mire végre kibékültünk, és ágyba kerültünk, már nyolc óra volt, friss reggel, egy-két órát alhattunk, aztán ébresztettek a többiek, kezdődött a buli, nevetgélés. Délután próbáltam ellógni egy kicsit, hogy alszom egy órát, mert nem éreztem jól magam a kialvatlanságtól, de akkor meg a fiúk csaltak el egy kiadós horgászatra, nem mondhattam nemet. Aztán este megint nem alhattam, mert Kata újra bevágta a durcást egy pincérlány miatt, akire nem is emlékszem, és követelte, hogy azonnal vigyem haza Pestre.

Két sör volt bennem, nem több, az nekem meg se kottyan, és vacsoráztam is, úgyhogy fel sem merült, hogy ne ülhetnék volán mögé. Az az igazság, hogy iszonyúan elegem volt már Katából meg a hisztikből, a féltékenységi macerákból, és úgy döntöttem, nem csinálom ezt tovább, ha haza akar menni, nem könyörgök neki, hazaviszem. Lett volna még két napunk a többiekkel, úgy volt megbeszélve, hogy egy teljes hetet maradunk, de beláttam, végigveszekedni még két napot semmi értelme. Csomagolj, mondtam, ha menni akarsz, húsz perc múlva indulunk. Meg is hökkent, nem erre számított, hanem a szokásos könyörgésemre, de felhúzta az orrát és összepakolt. A kocsiban a jéghideg néma rémet alakította, ami rosszabb, mint amikor veszekszik. Nem szólt hozzám, én se hozzá, és mentünk, mentünk a sötét, eseménytelen úton. Bár kiabált volna, balhézott volna, sikítozott volna.

Éreztem egyszer, hogy billen a fejem, hogy édes, hívogató érzés kerít hatalmába, hogy jó lenne lecsukni a szemem és aludni, de megráztam magam, csináltam egy-két fejkörzést, vállkörzést, és vezettem tovább. Nehogy már ne tudjak uralkodni a fáradtságomon. Nem tudtam. Elaludtam. Legyen ez örök tanulság mindenkinek. Soha nem bocsáthatom meg magamnak, hogy nem álltam félre legalább húsz percre, és nem pihentem egy kicsit. A felelőtlenségemmel örökre tönkretettem egy okos és ragyogóan szép, huszonkét éves lány egész életét.

Pár nap múlva a kórházban átlátogattam az ő szobájába, de elfordította az arcát, nem akart beszélni velem. Ha lett volna rá mód, ott helyben nekiadom a fél karomat, csak hogy elmúljon a lelkéből ez az iszonyú fájdalom. Sírtam én is, ahányszor csak belegondoltam, milyen lehet egy szép fiatal lánynak, ha megcsonkítják. Könyöktől lefelé hiányzott a karja. Fogalmam sem volt, hogy engesztelhetném ki. Azt viszont biztosan tudtam, hiába terveztem már hetek óta, hogy a nyaralás után szakítok vele, soha többé nem hagyhatom el.

Kata okos és szép, és én beleszédültem, amikor megismertem. Nem vettem észre, milyen ügyesen manipulál érzelmileg, nem vettem észre, hogy mire kettőt pislantok, rajta ül az egész életemen, az összes szabadidőmön, megmondja, kivel hová menjek, merre nézzek, kihez szóljak és kihez ne. Megmondta, mit vegyek fel, hogy nyírassam a hajam, milyen színű pólót hordjak és milyen alsót, melyik fogkrémet használjam, és kidobálta a posztereimet. De ezek csak felszínes dolgok, a hétköznapok tényleg egyre elviselhetetlenebbek voltak, mert a szeretkezéseken kívül már a világon semmi nem volt jó vele. Mire betöltöttük az első évünket, már csak akkor szóltunk egymáshoz, ha veszekedtünk. Nem érdekelte a munkám, a hobbim, unta a történeteimet, a barátaimat, nem kedvelte a húgomat, ki nem állhatta a szüleimet, csak trónolt a szívemen és uralkodott, mint egy méhkirálynő. Június volt, amikor először megfogalmazódott bennem, hogy elhagyom, de akkor már meg volt szervezve az egész nyár, még egy külföldi utat is befizettünk augusztusra, aztán ez a balatoni hét a haverokkal... Úgy döntöttem, ha hazajövünk Pestre, leülök vele, és szépen megkérem, költözzön vissza a rózsaszín királylány szobájába a szülei villájába.

Két év telt el a baleset óta. Több hetembe került, míg Kata egyáltalán annyira szóba állt velem, hogy bocsánatot kérhessek tőle a balesetért. Elfogadta, megbocsátott. De azt mondta, többé nem akar látni. Mindent megtettem, sírtam, könyörögtem, a szüleivel is beszéltem, hogy hassanak rá, nem akarhat egyedül lenni, ha megbocsátott, maradjon velem, megpróbálom boldoggá tenni. Újabb hetekbe került, mire hajlandó lett velem maradni.

Pszichológushoz hordtam, hogy segítsen neki feldolgozni, ami történt. Mindenben segítettem, a hajmosástól kezdve a manikűrözésen, pedikűrözésen, öltözködésen át a fürdésig. Két év telt el azóta, a lelki kapcsolat közöttünk az ápoló-beteg viszonyra zsugorodott, a szex csapnivaló, mert meg van győződve róla, hogy iszonyodok tőle, pedig nem iszonyodnék, ha csak egy kicsit kedves lenne, elfogadtam, hogy ez van. Mára még keserűbb, még féltékenyebb, még kedélytelenebb, mint valaha. Én pedig kétségbe vagyok esve, hogy ha ez így megy tovább, van-e értelme élnem egyáltalán. Folyton az jár a fejemben, mennyivel jobb lett volna, ha a baleset során Kata ép marad, én viszont szépen meghalok, és végleg megszabadulok tőle. Tudom, hogy iszonyúan hangzik, amit mondok, de legalább őszinte vagyok. Kegyetlen cserbenhagyás lenne, ha szakítanék vele, de ha maradok, azzal is boldogtalanná teszem mindkettőnket.

Nem hiszem, hogy ő szeret engem, kizárt dolog. Már a baleset előtt sem volt egyetlen szeretetteljes megnyilvánulása sem, soha meg nem simogatott, soha rám nem mosolygott. Csak követelni és zsarolni tudott. Én nagyon sokáig szerelemmel szerettem, próbáltam megszelídíteni, de most már azon kaptam magam, hogy amit érzek iránta, még csak nem is közöny, hanem ingerült gyűlölet.

Jó lenne tudni, van-e kiút számomra, van-e túlélési lehetőség. Van-e jogom elhagyni, aki az én hibámból lett nyomorék, van-e jogom boldogságot keresni ezután. Kérlek, segítsetek. Harminc leszek a napokban, lenne még időm élni. Ha van egyáltalán élet ezután.

István történetét lejegyezte Kóbor Kata

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!