Tabu

2017.11.01. 05:30

A legtöbb embernek halottak napján is a félelem jut eszébe

Az ember mindig is félt a haláltól, nehezen tudott és nem szeretett szembenézni a saját, valamint a hozzátartozói elmúlásával. Az utóbbi évtizedekben azonban ez a félelem és elutasítás már nemcsak a közeli hozzátartozókra, hanem általában mindenre érvényes lett, ami a halállal kapcsolatos. Ez a temetkezési szokásokat éppúgy meghatározza, mint azt, hogy egyre nagyobb trau­ma a gyász.

A halál a legnagyobb tabu

Muszbek Katalin pszichiáter, a Magyar Hospice Alapítvány orvos igazgatója szerint a halálhoz és az elmúláshoz való viszonyunk a családban dől el, de nagymértékben függ a társadalom hozzáállásától is. Az európai kultúrkör és a fogyasztói szemlélet sem kedvez annak, hogy az elmúlást egészségesebben és könnyebben éljük meg – olvasható a Vasárnap Reggel legfrissebb számában.

„A saját mulandóságunkkal igyekszünk nem foglalkozni, a halállal kapcsolatos témákat megpróbáljuk elhárítani, elfojtani. A halál a mai ember számára az egyik legnagyobb tabu. A világ ma az életről szól: a mának élünk, túlfogyasztunk. A keleti emberek hogy nézik ezt? Úgy, hogy minden a halállal kezdődik. A nyugati ember kulturális felfogása szerint ma minden véget ér a halállal, az ember akkor mindent elveszít. Ráadásul a többség teljesen el is idegeníti magától az elmúlást.”

Csak filmekben látjuk a halált

Az emberek mindig féltek a haláltól, de hosszú évszázadokig még az európai ember is sokkal természetesebben viszonyult az elmúláshoz és szerettei elveszítéséhez. Magyarországon az 50-es, 60-as években kezdődött az a folyamat, ami mára a halált a legnagyobb tabuvá tette.

„Addig, amíg a nagycsaládok együtt éltek és az unokák gyermekfővel szemtanúi voltak annak, hogy a nagyszülők elmennek, jobban érthették az emberek a halál természetét. Amikor még a nők otthon voltak és ellátták a családot, gondozták a beteget, ápolták a haldoklót, láthatták a gyerekek, hogyan és miért múlik el egy élet.

A nagycsaládok szétesésével ez teljesen megváltozott, és ez a folyamat oda vezetett, hogy az emberek nagy része ma egyedül, elszigetelve, kórházban hal meg, elszakítva a szerettei­től. Így tehát a legnagyobb baj az, hogy nem tanuljuk meg, mi a halál. Pedig az embereket ahogy idősödnek, úgy foglalkoztatja egyre jobban. Minden kutatás arról szól, hogy nem mindegy számukra, hol és hogyan halnak meg. Az elmúlásnál is jobban a kiszolgáltatottságtól és a fájdalomtól félnek, és a megkérdezettek nagy része nem akar egyedül és kórházban meghalni, a legtöbben mégis így mennek el.”

A temetés már nem természetes dolog?

Puskás Béla, a Dél-Dunántúli Temetkezési Egyesület elnöke azt mondta: a modern ember egyre inkább távol tartja magát a temetőtől. A mai fiatalabb nemzedékek alig járnak ott, ezért lesz egyre bonyolultabb a viszonyulásuk nemcsak az elmúláshoz, de magához a temetési szertartáshoz is. A korábbi évtizedekben a temetés nem számított tabunak. Nagyon régi hagyományok éltek a végtisztességgel kapcsolatban Magyarországon, és generációkon keresztül őrződtek. Ma már ezeket a kisebb közösségek is egyre kevésbé ápolják, a kegyeleti kultúra egyre színesebb, sőt, mondhatni szélsőségek között mozog.

„A régi tradíciók, rítusok nemcsak a gyászolónak segítettek, hanem a környezetnek is útmutatással szolgáltak – fejtette ki Puskás Béla. – Keretek között tartották a gyászt, kijelölték azokat a feladatokat, amelyekkel a gyászolót támogatták, akár arra gondolunk, hogy a temetésen megnézték és sírva elbúcsúztak a halottól, akár azokra az együttérző szokásokra, amelyek segítették feldolgozni a veszteséget. Ilyen volt a közös virrasztás, de még az is, hogy megszólták azt, aki a haláleset után nem járt ki a sírhoz, mint ahogy azt is, aki a gyászév leteltével túl gyakran látogatta a temetőt, vagyis beleragadt saját fájdalmába. Időt hagytak és törődtek ezzel az emberek. Ma kisebb a tisztelete az elbúcsúzásnak.”

A szertartás megkönnyíti az elengedést

Puskás Béla szerint a temetkezési szokások változása sem kedvez annak, hogy egészséges lélekkel legyen képes tovább élni az életét az, aki átéli egy közeli hozzátartozója elvesztését.

„A hozzátartozók hamvasztásos temetés esetén nem a testtől, hanem a hamvaktól búcsúznak, ráadásul két-három héttel a haláleset után, ami megnehezíti a gyászfeldolgozást – mondta el Puskás Béla. – Az urnától való búcsú azt jelenti, hogy a hozzátartozó nem éli meg olyan intenzíven az elszakadást, mint a testtől való búcsúzás esetén. Nehezebben, később indul el a folyamat, tovább tart a gyógyulás. Az sem kedvez ennek, hogy az elmúlt 15 évben ugrásszerűen megnőtt a hazavitt urnák száma. Az urna mindennapos látványa felszaggatja a sebeket, lassítja a gyász folyamatát. Miközben a nyugati országokban természetes, hazánkban nehezen fogadják el a hozzátartozók a hamvasztás előtti búcsúztatás lehetőségét. Pedig mindenütt adottak a feltételek, hogy a búcsúszertartás után következzen az elhunyt elhamvasztása, ezt követően pedig a hamvak elhelyezése.”

Az érzelmek kellenek a gyászhoz

A társadalom azt várja el, hogy mielőbb legyünk túl a fájdalmunkon és viselkedjünk úgy, mintha mi sem történt volna, pedig idő kell a gyászhoz. Singer Magdolna gyásztanácsadó, terapeuta, aki húsz éve foglalkozik a gyász feldolgozásával, azt mondta: mivel a halál ismeretlenné, félelmetessé vált, igyekszünk nem gondolni rá, nem beszélni róla. A tudatunk mélyére száműzzük.

A fájdalom, a hiány, a veszteség miatt érzett gyász természetes és helyénvaló, azonban ha magát a halál tényét elfogadjuk, ha a saját halálunkhoz való viszonyunk is rendezett, akkor a szeretett hozzátartozó halálával kapcsolatban is képesek vagyunk eljutni az elfogadásig. Azok, akiknek nem tabu a halál, könnyebben megtalálják az utat a gyászolóhoz is. Ha valaki szándékosan elfojtja, vagy éppen ellenkezőleg, teljesen „magára húzza” a gyászt, az kóros lehet. Végig kell járni ezt az utat, lehetőség szerint nem mindig egyedül, hanem segítséget is elfogadva.

A halandóság mint büntetés?

Az ember ősidők óta keresi a választ a halál okára, és különböző korokban és kultúrákban más és más válaszokat adott rá. A hagyományos kultúrák többségében a halál nem egy kezdetektől létező jelenség, hanem egy, az „ősidőkben” lejátszódott esemény következménye vagy büntetése. A zsidó–keresztény tanítás szerint a halált a Teremtő azért bocsátotta a földre, mert az ember megszegte a parancsát. Sok hitvilág egy démoni lény – éppen a Jóisten ellenfele – kegyetlen tettének tulajdonítja a halál megjelenését. A halottakkal szemben viszont mindig is félelemmel viseltettek az emberek. A legtöbb korban és kultúrában különféle rítusok szolgáltak arra, hogyan tartsák távol maguktól az elhunytak szellemét.

Évente 130-140 ezer ember végtisztességéről gondoskodnak

Magyarországon megközelítőleg 5650 a temetők száma, ezek közül 4450 működik, 1200 lezárt. A működő temetőkben évi 130-140 ezer elhunytat temet el a 400 erre szakosodott vállalkozás. Míg tíz évvel ezelőtt éppen fordított volt az arány, manapság már a fővárosban és a nagyvárosokban a hamvasztás aránya eléri a 80 százalékot is. Kisebb településeken fele-fele arányban van koporsós és urnás temetés. Tízből három család temetés és búcsúztatás nélkül hazaviszi a hamvakat, vagyis nem temetőben helyezi el a földi maradványokat, leggyakrabban anyagi okokból.

Borítókép: Nyírkáta, 2009. november 1. Rokonok gyertyát gyújtanak a család sírjánál.

MTI Fotó: Oláh Tibor

Ezek is érdekelhetik