Jobban szorít a cipő

Négy és félszeresére nőtt a diplomás munkanélküliek száma itthon 2001 és 2011 között. Míg az előző évtized elején tízezer alatt volt a főiskolai, vagy egyetemi papírral állás nélkül levők száma, tavaly már több, mint negyvenezren jártak ebben a cipőben. Ez a cipő pedig szorít. Egyre jobban. Mert időközben lerövidült az az idő, amíg az álláskereső némi jövedelempótlékot kap. Három hónap csupán. Ez pedig a legtöbb esetben, főleg itt, az ország kevésbé szerencsés felén kevés. A Nyugat-Dunántúlon kevesebb, mint a fele a diplomások munkanélküliségi rátája az Észak-magyarországinak.

Beszéltem olyan reményvesztett álláskeresővel a napokban, aki munka reményében akár egész addigi életét hátrahagyta volna. Egyelőre maradt, mert nem tudott volna a mostani életkörülményeihez közelítőt teremteni amott, de már lassan ebből is leadna. Ő is egyike azoknak, aki bár éveket tanult egy felsőoktatási intézményben a jobb megélhetést remélve, most mégis egy bolt pultja mögött áll. Árut pakol, kasszát kezel, zacskóba teszi a kiflit. Ő még szerencsének is mondható, hiszen legalább van munkája. Nem mondja, hogy nem ezért tanult.

Meddig maradnak itt? Nem tehetségtelenebbek, lustábbak, rosszabbak ők az ország nyugati felén született kollégáiknál. Rossz helyre születtek? Ezzel se értenek egyet, szeretnek itt. Túlélnek. Így mondják. Ha kell parizert mérnek, de nem adják fel. Kérdés, hogy lesz-e még, aki a parizert tőlük megveszi? Futja-e majd nagyobb "cipőre"? Vagy reménytelenül beleragadnak a túlélőszerepbe? Ma még csak remélik, hogy nem.