Az otthon melege

Nemrégiben egy családi összejövetel miatt hazautaztam vidékre a szülőfalumba. Mire Egerből odaértem, már ment a dínom-dánom, főtt a gulyás, előkerült a pálinka,­ az utca végén is hallani lehetett a mulatós zenét.


Amikor rokonaimnak megjegyeztem: nem lesz-e ez egy kicsit hangos a szomszédoknak, csak legyintettek. Mert ott és akkor semmi nem volt sok, csak az ünnep volt a lényeg. Együtt a család, a gyerekek is végre itthon, mindenki sikeresen levizsgázott. Tudták ezt a szomszédok is, egy kis faluban min­denki tisztában van azzal, kivel mi a helyzet. Éppen ezért, egy rossz szó sem hangzott el a családom felé, pedig még este­ 11 után sem halkítottuk le a zenét. Sőt, gratulációk özönlöttek a környékbeliektől, többen be is néztek egy jó szó, egy koccintás erejéig. Kissé meg ­voltam döbbenve, városban ritkán látni ilyet.

Elhiszem én, hogy kellenek a szabályok, a fűnyírás-, csendrendelet és még sorolhatnám. Manapság már mindent szabályozunk, nehogy megzavarjuk egymás nyugalmát. Pedig egy kis hangoskodás néha senkinek sem árt, sőt, még össze is hozza az embereket.

Bár ma már városi lánynak vallom magam, élvezem az ezzel járó kényelmet, mégis néha amikor hazalátogatok, kissé elfacsarodik a szívem. Sokszor bosszankodom, ha otthon az idősek leszólítanak, hogy vagyok, mi van velem, titkon azért örülök, mert bár zavar a kéretlen figyelem, mégis érzem: ­otthon vagyok, biztonságban, jó emberek között.