Ezotéria

2009.04.27. 06:41

Mire jó egy pszichológus?

Szerencsére ma már kevesen gondolják, hogy pszichológushoz járni amolyan úri szeszély, avagy unaloműző passzió amerikai módra. Mind többen ismerik be – elsősorban önmaguknak – hogy bárki kerülhet olyan helyzetbe, amikor lelki problémái megoldásához szakember segítségére van szüksége.

Kurucz Adrienn

– Pácienseim közül a legtöbben önértékelési zavarral, párkapcsolati nehézségekkel küzdenek – mondja dr. Kunsági Andrea pszichológus. – Sokan egy traumatikus eseményt – hozzátartozójuk betegségét, halálát vagy munkahelyük elvesztését képtelenek egyedül feldolgozni. Pánikbeteg is egyre több van, sajnos. A lelki betegségek egy jelentős részének kialakulásáért a stressz tehető felelőssé. Az emberek erejükön felül próbálnak alkalmazkodni az elvárásokhoz. Fáradtak, állandó feszültségben élnek, amit kapcsolataik is megsínylenek. A legtöbben csak akkor kapnak észbe, amikor már megbetegítette őket a túlhajszolt életmód.

Jót akart, de rosszul

„Ma már én döntöm el, mekkora hatalmat adok anyámnak!”

A harminckét éves Annamari nehezen szánta rá magát, hogy felkeressen egy pszichológust. Úgy érezte, elég erős ahhoz, hogy egyedül is úrrá legyen a gondjain. De amikor már a házassága is veszélybe került, úgy döntött, mégiscsak szakemberhez fordul.
– Bevallom, szégyelltem, hogy nem tudok megbirkózni a problémákkal. Azt gondoltam, nem én vagyok a lelki beteg, nem nekem kellene pszichológushoz mennem, hanem az anyámnak – meséli. – Persze, Anya hallani sem akart semmiféle terápiáról. Évek óta gyötört, de elhitette magával, hogy mindent csakis az én érdekemben tesz. Mindenbe beleszólt, örökké kritizált, sohasem tudtam megfelelni az elképesztő elvárásainak. Azt akarta, hogy az ő elképzelése szerint rendezzük be a lakásunkat, az ő elvei szerint neveljük a gyerekeinket. Gyakran a képembe vágta, nem vagyok jó anya. A férjemet is folyton szekálta, minden piszlicsáré dologba belekötött, én bezzeggel kezdődött minden szurkapiszka megjegyzése. Látogatásaival rendszeresen pokollá tette a hétvégéinket. Többször próbáltam beszélni vele ezekről a dolgokról, kértem, próbáljon meg elfogadni végre, úgy ahogy vagyok, ne mérgezze meg folyton a családi légkört. Sírt, dühöngött, vádaskodott – igazából végig se hallgatott. Többször megkíséreltem megszakítani vele a kapcsolatot. De elhatározásomnál minden alkalommal erősebbnek bizonyult a bűntudatom. Hiszen szegény olyan magányos, ráadásul nyilvánvaló, hogy súlyosan depressziós: nem hagyhatom magára. Csakhogy a párom egyre nehezebben viselte anyám hisztériáit, ráadásul egy-egy nagy összeveszés után napokig alig lehetett hozzám szólni, fortyogott bennem a düh, és mardosott a bűntudat, hogy megint nem álltam sarkamra. Annamari, meglásd a férjed besokall egyszer és neked választanod kell, amibe bárhogy is döntesz, bele fogsz rokkanni, mondta egyszer az egyik barátnőm, és megadta egy pszichológus számát, akihez néhány évvel maga is járt. Elmentem hozzá, bár őszintén szólva nem hittem, hogy ettől változni fog bármi is. A pszichológussal sokat beszélgettünk a gyerekkoromról, az állandó vitákról anyámmal, arról, hogy már akkoriban is féltem kiállni az igazamért vele szemben. A pszichológus tudatosította bennem, hogy elsősorban magamért vagyok felelős, és jogomban áll eldönteni, mekkora hatalmat adok anyámnak az életem irányítása felett. Sokkal erősebb lettem a terápia óta, és ezt anya is érzi. Mostanában sokkal kevésbé kötekedő, rádöbbent, többé nem hagyom, hogy rám telepedjen, és tényleg el fog veszíteni, ha megint viszályt szít a családban.

Nincs többé szükségem cigarettára

„Megtanultam legyőzni a szorongásaimat, félelmeimet”

Márti tizenhat évesen kezdett el dohányozni. Jó tanuló volt, szerették a tanárok, úgy érezte tennie kell valamit, hogy az osztálytársai ne tartsák stréber jó kislánynak. Ezért aztán „bandázott” velük minden áldott nap egy kicsit suli után, és nem mondott nemet, ha cigarettával kínálták.
– Gyorsan rászoktam – meséli. – No, nem is annyira a nikotinra, mint inkább arra, hogy a cigaretta segítségével jól lehet leplezni az érzelmeket, és főleg azt, ha zavarban van az ember. Egész életemben önbizalomhiánnyal küzdöttem. Szorongtam, ha át kellett mennem egyedül egy zsúfolt termen, ha meg kellett szólítanom egy ismeretlent, ha segítséget kellett kérnem, ha az érzéseimről kellett beszélnem. Ilyen esetekben mindig időt nyertem azzal, hogy rágyújtok, össze tudtam szedni egy kicsit a bátorságomat. Fura módon a biztonság illúzióját nyújtotta a füst, amibe burkolóztam, a magam elé tartott égő cigaretta. Erőt adott akkor is, ha nehéz helyzetbe kerültem, ha vizsgáznom kellett, ha munkahelyi konfliktusba keveredtem, ha meg kellett oldanom egy feladatot. Nem is a nikotin, a saját rögeszmém rabja voltam. Olyannyira, hogy pszichológushoz kellett fordulnom. Többször is megkíséreltem ugyanis leszokni, de cigaretta nélkül bizonyos helyzeteken képtelen voltam úrrá lenni. A pszichológus megtanított rá, hogyan győzhetem le a szorongást, a feszültséget anélkül, hogy rágyújtanék. Mai napig járok hozzá, mert bár a cigarettát több mint egy féléve „letettem”, a bennem gyerekkorom óta felgyülemlett gátlások feloldásához azért több időre van szükség.

Néha nem elég egy barát

„Lassan feldolgozom a testvérem elvesztését”

Nem igaz, hogy azok járnak pszichológushoz, akiknek nincsen társuk, nincsenek barátaik, akik senkivel sem tudnak egy jóízűt beszélgetni. Az tény, hogy egy magányos ember nehezebben birkózik meg a gondokkal, de olykor annak is szüksége lehet egy elfogulatlan szakember segítségére, aki nincsen egyedül.
– Egy hozzátartozó vagy egy barát óhatatlanul görbe tükröt tart elénk – mondja dr. Kunsági. – Szeret minket, ezért képtelen tárgyilagosan szemlélni a dolgainkat. Tapintatból, vagy mert a saját érdeke úgy kívánja, akár el is hallgat bizonyos dolgokat. Egy pszichológus nem vigasztal, nem ad jó tanácsokat, hanem felkutatja egy adott probléma gyökereit és a választási lehetőségek felismeréséhez vezeti el betegét.
Karola kedves, közvetlen és segítőkész, könnyen belopja magát az emberek szívébe. A szülei imádják, és van néhány igen jó barátja. Mégis, amikor két évvel ezelőtt meghalt a testvére, úgy érezte egyedül maradt, nem érti meg őt senki se igazán.
– A húgom huszonnyolc éves volt, okos, gyönyörű és tehetséges – meséli. – Autóbaleset. Mire a mentők odaértek már nem élt. Hetekig képtelen voltam felfogni, hogy meghalt, pedig a szüleimben nekem kellett tartanom a lelket, én intéztem minden hivatalos formaságot. Aztán a temetés után egy-két héttel kiborultam. Éjszakánként zokogtam, nappal kóvályogtam a városban, alig-alig ettem, a munkámra képtelen voltam odafigyelni, a telefonomat üzenetrögzítőre állítottam, de senkit sem hívtam vissza. Dühös voltam az egész világra, de legfőképpen magamra, mert nem én haltam meg, hanem a húgom. Beleremegtem, ha valaki kiejtette azt a szót a száján, hogy testvérem. A rokonaim és a barátok aggódtak értem, programokat szerveztek nekem, amire végül sohasem mentem el. Bevallom: gyűlöltem őket akkoriban. Egyrészt, mert bosszantott, hogy nem hagynak nyugton, hogy nem értik meg, én most gyászolok, másrészt pedig úgy éreztem, nekem csak egyetlen ember volt igazán fontos ezen a világon, ő nincs többé, mások nem kellenek. Hónapok teltek el mire anyám könyörgésének engedve elmentem egy pszichológushoz. Szerencsére nem jött olyasfajta jó tanácsokkal, mint mások, hogy engedjem már végre el a testvéremet, meg hogy lépjek már túl, örüljek kicsit az életnek, a virágoknak, meg a bárányfelhőknek… Türelmes volt, ezzel nyert csatát. Elmagyarázta, hogy mi játszódik le bennem, és azt is mondta, hogy a gyászt mindenki másképp dolgozza fel, és van akinek sokkal tovább tart, mint másoknak. Rengeteget beszélgettünk a testvéremről, a gyerekkorunkról, az érzéseimről, az életemről, és azt vettem észre, hogy egy kicsit mindig könnyebb lett elviselni, ha nem is a gyászt, de legalább az életet.

Ha a beteg túlzottan ragaszkodó…

– A terápia kezdetén pszichológus és betege tisztázza a kezelés pontos feltételeit – mondja dr. Kunsági Andrea. – Megbeszélik többek között azt, hogy milyen időközönként találkoznak majd és mely célokért fognak közösen dolgozni. Persze előfordul olykor, hogy a beteg egy idő után kezdi úgy érezni, a pszichológus az egyetlen ember, akiben bízhat, aki megérti őt, és azt szeretné, ha a továbbiakban több lenne köztük orvos–beteg kapcsolatnál. Ilyenkor kedvesen, de határozottan tudomására kell hozni, hogy a terapeuta nem azért figyelmes és megértő, mert barátjának tekinti őt, hanem mert a munkáját végzi. És ebbe a munkakapcsolatba nem fér bele az, hogy felhívhat esténként otthon egy kis baráti csevejre, ahogyan azt sem várhatja el, hogy pszichológusa is bepillantást engedjen a saját életébe.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!