Ezotéria

2009.10.30. 12:00

Testünk csodái: Visszavarázsolom, mert hiányzik

Családunkban történt a következő eset. Hónapokig tartó kivizsgálással sem jöttek rá, mi baja lehet Annuskának. Mígnem egy pszichológus segített.

Szerémi Bora

Annuska szülei esti egyetemre jártak és nappal dolgoztak. Éppen építkeztek is, így hát minden idejükre, minden fillérjükre nagy szükség volt. Az akkor négyéves kislány nagyon sokszor volt a dédpapájánál, az akkoriban hetvenöt éves Lajos bácsinál. Nyaranta szinte ott is lakott a városszéli kis kertes házban, dédpapa meg ő nagyon jó cimborák voltak, így mondták. Annuska reggelente kiszaladt, hogy megszámolja a margarétákat, nappal a közeli strandra jártak pancsolni, esténként a bácsi csodálatos meséket mondott neki fejből, amiknek soha de soha nem akart vége szakadni.
Annuska, ahogy nőtt, úgy került egyre közelebb a dédpapához. Már megértette, hogy nem szaladhat nagyon előre, mert a bácsi nem tudja követni, fáj a lába. Egyszer, régen eltörött a térde, öregségére pedig beállt, a reuma is nyúzta, egyáltalán nem hajlott már, Lajos bácsi csak bicegni tudott.

A ház időközben felépült, Annuska iskolába ment, a dédapa is ritkábban jött hozzájuk, egyre nehézkesebbé vált, ahogy öregedett, és a lába sem igen bírta. Ettől persze még sokat találkoztak, sőt, az esti mesék sem maradtak el, dédapa mindig felhívta a kislányt telefonon, ha új történet kerekedett a fejében.

Egy nap aztán meghalt Lajos bácsi. Mindenki ott volt a temetésén, aki csak élt és mozogott, rokonok, barátok, régi kollégák, tisztelők, apa szerint még az ellenségek is, ha volt olyan egyáltalán. Alig fért el a sok ember a kis földpúp körül. Annyi volt a virág, hogy még a szomszéd sírokra is átfolyt a rengeteg, színes koszorú, csokor és bokréta.
Annuska nem tudott sírni. Nyolc éves volt, mondhatjuk, hogy már nagylány, mégsem akarta megérteni, hogy a dédpapa nincs többé. Anyukája aggódva figyelte, hogy motyog esténként a telefonba egy képzeletbeli baráttal, aki állítólag mesélt neki. Hogy Lajos bácsi az égbe került, egyáltalán nem nyugtatta meg a kislányt, követelte, hogy vigyék el hozzá a kisházba, mert nem hitte el, hogy nincs ott. El is vitték. Szörnyű volt látni, ahogy Annuska szobáról szobára szalad a dédpapáért kiabálva, és még az ágy alá, a szekrény mögé is benéz, hátha megtalálja.

Ahogy múltak a hetek, hónapok, Annuska is mintha kicsit megnyugodott volna. Egyre kevesebbszer emlegette a papát, a titokzatos telefonok is ritkábbak lettek. De ugyanakkor behívatták az anyját az iskolába, ahová Annuska ritmikus sportgimnasztikára járt. Túl gyakran fájlalja a lábát a gyerek, mondta a tanárnő, van, hogy egész nap sántít.
Annuskát kikérdezték, hol fáj a lába, mitől fáj, mióta fáj, de csak a vállát vonogatta. A bal térdét böködte, hogy ott a baj, a térdében, sehogy se akar behajlani. De az okát nem tudta senki. Orvostól orvosig hurcolták a kislányt, a körzetből beutalták a traumatológiára, az idegsebészetre, a sebészetre, röntgenre, még gyógytornászhoz is elvitték. A gyógytornásztól természetgyógyászhoz mentek, onnan meg a csontkovácshoz. De senki nem talált semmit. Annuska pedig egyre jobban sántított.

A család egyik barátja pszichológus volt, véletlenül jutott tudomására az eset. Feltétlenül találkozni akart Annuskával, mert valami azt súgta, hogy a sántítás oka a lelkében keresendő. Felkereste őket, és hamar összebarátkozott a kislánnyal. Egyetlen szóval sem kérdezte tőle, miért sántít. Ügyet sem vetett a lábára. Viszont annál többet beszélgettek mindenféléről. Rengeteget rajzoltak együtt, sőt, meséket is kitaláltak Annuska javaslatára. A pszichológus és a kislány egyre jobban összebarátkoztak. Annuska napról napra többet mesélt, többet nevetett, és miközben mesélt, a dédapa neve is egyre többször felbukkant.

A pszichológus megkérte a sülőket, beszéljenek Annuska dédapjáról. Milyen ember volt, mivel foglalkozott, hogyan jellemeznék. Egyikük végre kinyögte, hogy a dédpapa sánta volt. És akkor szinte mindhárman egyszerre csaptak a homlokukra. Hiszen nincs semmi baj a kislány lábával! Olyan nagyon hiányzik neki a dédapja, hogy ezzel a módszerrel hozza vissza magának. Úgy hiszi, ha sántít, ezzel visszavarázsolja a sánta nagypapát, aki így éjjel-nappal vele lehet.

Sok játék, közös program, nagy beszélgetések, sok nevetés, gyerekközösség, bulik... Ezt írta fel receptre a pszichológus. Az idő majd meggyógyítja Annuska lábát. Ahogy enyhül majd szívében a gyász, hogy a dédapa helyére új barátok, új élmények kerülnek, úgy válik a térde is újra hajlíthatóvá.
Így is lett, fél év sem telt bele, és Annuska folytathatta a ritmikus sportgimnasztikát. Annuska és az anyukája rendszeresen visznek virágot Lajos bácsi sírjára, sőt, még egy rossz sétabotot is kivittek neki a temetőbe, hogy ne kelljen annyira sántítania.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!