D'Artagnan a portáról

Szombathelyi „Macsekkal”, Pajor „Gabóval”, Fábián „Joellal” az 1983-as, warendorfi öttusa-vb-re készültünk, irigylésre méltó dolgunk volt, mivel a Margitsziget északi csücskébe, a Thermál Hotelba kvártélyozhattuk be magunkat egy egész hónapra. A felkészült, empatikus személyzet leste minden kívánságunkat, talán még az éppen akkor ott „állomásozó” baráti csecsen-ingus küldöttségnek sem jutott nagyobb figyelem, bár ebben azért nem vagyok egészen biztos…

Kaptunk minden finomságot, mint bányászgyerekek a felsőgallai búcsúban. Keksz, kompót, madártej, franciakrémes, gyümölcsrizs, csavarós fagyi. Sőt! Esténként, a tikkasztó vívóedzések után, amelyeken nem volt ritka 3-4 kilós súlyvesztés sem (az egyéni rekordom 5 kiló 30 deka!), néhány pohár (esetleg korsó) sör is lecsúszott „a nagy ijedtségre”.

Hatalmas tisztelet övezte akkoriban az öttusázókat, köszönhetően elsősorban az utánozhatatlan elődöknek, a verhetetlen aranycsapatnak, Balczó Bandinak, Török Ferinek, Móna Pistának, akik a fellegek fölé emelték a sportág, az öttusázók ázsióját. A civilek számára igencsak misztikus sportágnak számított, a modern pentathlon… Még hogy valaki egy személyben legyen lovas, vívó, lövő, úszó és futó? Egyenként is kemény, de így, együtt az ötöt? Hát, az bizony nem semmi! Már javában válogatott versenyző voltam, amikor édesanyám egyszer megkérdezte tőlem, fiam, te melyiket csinálod az ötből?

Nem hitte el, hogy fel merek ülni egy ló hátára… Na szóval, elég az hozzá, hogy a Thermálban a legtöbb alkalmazottal már-már baráti viszonyt ápoltunk, sokat viccelődtünk, ugrattuk, zrikáltuk egymást, s ahogy ez ilyenkor lenni szokott, az egyik nagy arcú srác beszólt, hogy ő bizony képes lenne bevinni találatokat bármelyikünknek. Könnyekig meghatódtunk – a nevetéstől. De a fiatalember egyre csak erősködött, továbbra is kötötte az ebet a karóhoz: tudna tust adni még a Szombathelyi „Macseknak” is, akit egyébként az öttusaversenyek vívószámában többnyire csak a kézfogásnál szoktak megérinteni…

Gondoltuk, másnapra csak kijózanodik a portás úr, rájön, hogy hülyeségeket buggyantott ki belőle az alkohol, de egy frászt! Tapodtat sem engedett abból, ő bizony a magyar D’Artagnan! Nem volt mit tenni, meg kellett adni neki a lehetőséget a pofára esésre…

Vívóedzéseinket a nyári forróságot kiválóan raktározó Nemzeti Sportcsarnokban tartottuk, délutánonként összejött az emeleti két teremben 40-50 öttusázó, hogy aztán párbajtőrrel a kezében megküzdjön „életre-halálra”. Így tett a portás úr – Jenő – és Szombathelyi „Macsek” is a centerpályán, azaz az egyes páston. A korábban rögzített speciális szabályok szerint időmegkötés nélkül, 100 találatig ment az asszó. Mi azt állítottuk, hogy Jenci egyetlenegyszer sem lesz képes érvényes tust adni „Macseknak”, ő pedig magabiztosan jelentette ki, hogy minimum tízszer „mattolja” ellenfelét!

Nemzetközi A-kategóriás zsűrit, Tokió olimpiai bajnok párbajtőrözőjét, Gábor Tamást kértük fel a csörte levezetésére, hogy még a látszatát is elkerüljük annak, hogy megvezetjük szegény Jenőkét, aki mellesleg felbőszült bikaként támadt „Macsekra”. Körülbelül 80:0-nál tűnt először úgy, hogy a portás úr már kezdi kapiskálni a lényeget, ő bizony karácsonyig sem visz be találatot…

Este a Havanna bárban „faros-bögyös” vidám kubai táncosnők, papagájtollas, csiricsáré bikinijükben szolgálták fel az aznapi formabontó, kaviáros, lazacos, pezsgős vacsorát, s közben szólt a dzsessz... Jenő pedig fizetett, mint a katonatiszt. Pontosabban, mint egy portás. Csak úgy…

(Karikatúra: Szalai Attila)