Téged mi tenne boldoggá?

Emlékszem, hogy valamikor általános iskola alsótagozatban fogalmazódott meg bennem először, hogy felnőttként majd mennyivel szebb lesz az élet. Kedvetlenül tanultam valami bemagolandót, amit azóta már nyilván elfelejtettem. Nem értettem, miért kell nekem ezzel vesződni. Arra gondoltam, hogy mikor már felnőtt leszek, majd én dönthetem el, hogy mit akarok csinálni, s ez mekkora boldogság lesz. Tulajdonképpen így is van ez, de mégis nagyot tévedtem akkor.

Egy gyerek a maga egyszerűségében látja a világot – talán felnőttként is így kellene, hiszen végülis mindent le lehet egyszerűsíteni, nullákkal és egyesekkel is le lehet írni egészen bonyolult folyamatokat. De hiába tudjuk, hogy mi lenne nekünk a jó, ha a kötelességeink mást diktálnak, felnőttként pedig nyakunkba zuhan a felelősség. Felelősséggel tartozunk annyi emberért, élőlényért, hogy sokszor el is felejtjük, valahol az utolsók között kullog a saját boldogságunk, pedig azért is mi vagyunk a felelősek. Ahogy egyre idősebb vagyok, annál bölcsebb, megfontoltabb, kevésbé hirtelen, és ezt szeretem magamban. Esküszöm, nem lettem unalmas, de minden fiatalnak azt mondanám, ha a pillanatnyi jóért hozol olyan döntést, ami másnak felhozza a mélyből a poklot, az nem lesz jó senkinek, te sem nyerhetsz. Van, aki úgy mondja, hogy utána még vissza is adja az élet.

Boldogság vagy csapongás?

Úgy kell boldognak lennünk, hogy másokat ne bántsunk. Csak éppen nem mindig jut rá idő a tengernyi kötelesség között, ezernyi körülmény miatt lehet, hogy nem úgy alakul, hogy nekünk legyen jó, háttérbe szorítani saját magunkat pedig nyomasztó. Sokan ilyenkor csaponganak, kitörnek, úgy érzik, nekik nincs senkivel elszámolnivaló: előtör belőlük a makrancos kisgyerek, akinek jár a boldogság – csak éppen maga sem tudja, mi is tenné azzá.