Zsebre tett mosolyok

A gyönyörű ezerszínű ősz sírósra fordult, lesodorta a fákon maradt leveleket. Az eperfa akkorára nőtt, hogy a házunk szinte az árnyékába guggolt. Súlyos hideg eső esett, avarrá változtatva a földet beterítő egykor olyan büszkén színesen dicsekvő leveleket, amik nemrég még táncot jártak a csendes őszi széllel. Az eget szürke felhők tartották fogságban, elrejtve a napot, és a szél szabadon száguldozott az ugar felett, hirdetve a tél közeledését. A hideg bebújt az ember kabátja alá, és már nem mehettem az ugarra, mert ott a csontig hatoló hideg lett az úr. Az idő csak lődörgött, a kietlenné vált ugaron. Sokáig tartott az ősz, mire nagyon sokára nagy pelyhekben elkezdett esni a hó, és jótékony fehér takaró fedte be a tájat. Éjszaka a nagy hidegben dideregve néztek le a földre a csillagok, a hold sápadt arccal bámult be az ablakunkon.

Közeledett a karácsony, a begyújtás ideje, a finom kalács illata és a remény, hogy a Jézuska meglátogat bennünket, talán nem voltam olyan rossz, hogy felénk se nézzen. Azért mindig jött, volt, amikor piros almát hozott, volt, amikor dominót, volt, amikor kézzel faragott játékot, ami érdekes módon nagyon hasonlított édesapám által készített játékokra. És volt egy csodálatos karácsonyunk, amit míg a szívem dobban, megőrzök emlékeimben. Minden kisgyermeknek kívánok ilyet, legalább egyet az életben, ami minden karácsonykor eszébe jut. Ha lehunyom a szememet, még mindig magam előtt látom az eseményeket, a berendezést, az illatokat és az érzést, amit a csoda varázsolt a testvéreim arcára. Ilyen karácsony csak kivételes embereknek jut, akiknek az ünnep hosszú éveken át ritkán tud beköszönteni úgy, hogy a gyermekeinek a lélegzete is elálljon. Ekkor talán úgy érzik, mindenért kárpótlást kapnak, mert örömet okozni, olyan lélegzetelállítót, amit csak igazán nehéz körülmények között élő szülők tudnak.

Az ablakunkra a hideg jégvirágokat rajzolt. Felébredés után próbáltam kitalálni, mit ábrázolhat ez a gyönyörű csillogó minta, talán az angyalok rajzolják az ablakunkra, mert a Jézuska megint nem tudja elcipelni a falu utolsó házába a fenyőfát. Sok dolga van a Jézuskának, szegény nem mindig tudja azt a rengeteg fát cipelni, nekünk még egyetlen fát sem tudott elhozni, amióta az eszemet tudom. Ekkor megnyikordult a lócánk, mintha válaszolni akarna. Akkor még új volt, nem volt története. Azért minden karácsonykor reménykedtem, talán most ezen a karácsonyon biztosan elhozza a fenyőfát nekünk is.

Nagy volt a titokzatosság, a szüleim között halk rövid beszélgetések, mosolyok. Reggel arra ébredtem, hogy valami nagyon kellemes illat terjedt szét a házunkban, valami, ami nagyon jó, de étel lehet, hanem valami más.

– Mi ez a jó illat, Édesanyám?

– Itt járt a Jézuska, és hozott mindnyájatoknak valami névre szóló ajándékot, a kis szobába tette be – mondta, és a hangja olyan volt, mint a legszebb muzsika. Lágyan hullámzott, míg elért hozzám, és a várakozás izgalma miatt a mellkasomba egy hangszerecske húzódott meg, ami nőtt és nőtt, már alig fért el. Édesanyám hangja mögött is várakozás húzódott meg, várta ő is, hogy elérkezzen a pillanat, amire olyan nagy gonddal készültek és megbeszéltek mindent. Tudták pontosan, a négy gyerekük hogyan reagál majd. Én visítottam örömömben, hiába tettem a szám elé a kezem, a hangszerecske már nem lapult meg csendben odabent.

– Hát ide is eljött a Jézuska! Azt hittem, soha nem ér el ide a falu legutolsó házába! Hát ideért végre! Eljött hozzánk az angyalaival! – mondtam a visítás után Édesanyám kötényébe kapaszkodva. A tekintetünk összekapcsolódott, az övé olyan volt, mint a legtisztább vizű tó kékje, ami a felszínén dédelgeti a napsugár szilánkokra tört sugarát, csak azért, hogy ezernyi fénnyel csilloghasson.

– Ide ért – Édesanyám hangján éreztem, ő mindig is tudta, hogy egyszer eljön, és legalább úgy várta ezt a pillanatot, akárcsak én.

– Jók vagyunk, mi is jók vagyunk, azért jött el!

– Azért jött el. – Akkor már simogatta a hajam. – Na, menj, menj te is a többiekkel!

Siettünk át a kicsi szobába, már a testvéreim ott voltak. Lélegzetelállító volt a látvány. Látni azt a gyönyörűséget: a mennyezethez volt erősítve egy gyönyörű fenyőfa, tele cukorral, alatta alma, füge, narancs. A fenyő nem volt túl nagy, de nem is ez számított. Életem első és legszebb karácsonyfája volt, azóta sem láttam szebbet. Én hatalmasnak láttam, és ahogyan a testvéreimre néztem, láttam rajtuk, ők sem láttak még ennél szebb és nagyobb fenyőt. Nem volt túlságosan teleaggatva cukorral, pont annyi dísz volt rajta, amennyi kellett, sem több, sem kevesebb. Ez a mérsékletesség engem is végig kísért. Nem kell az ünnephez felhalmozni mérhetetlenül az anyagi javakat. Nem tehettem meg soha, de nem is tettem volna meg, mert eszembe jutnak, akik még nem részesültek ebben a csodában. A maga egyszerűségében állt ott a fa és ez volt maga a csoda. A fenyőfára egy kicsi játékmotor volt felkötve, alatta csomagok. Ránéztem az öcsémre. Az arca kipirult az izgalomtól, nem tudta levenni a szemét a motorról. Zöld szemében táncot járt a meglepetés és a boldogság fénye. Egy darabig nem szólalt meg, nem akarta megtörni a varázslatot. Az én sípocskám is elhallgatott, nehogy felébresszen valakit ebből a szép álomból.

– Ez az enyém, ez csak az enyém lehet!

– Ez meg az enyém! – szorítottam magamhoz a könyvet, hogy dörömbölő szívverésemet csillapítsa.

A szobácska egyébként mindig sötét volt. Kicsike ablak volt rajta. Most is áthozták a szüleim a petróleumlámpát, hogy rendesen lehessen látni. A lámpa lángja megingott, mintha tisztelegne a karácsony előtt. Majd felegyenesedett és a fény óriási árnyékot rajzolt ki a szoba hófehér falára, mintha a szüleim óriások lettek volna.

Csillogott a szemünk a meglepetéstől, izgalomtól, boldogságtól. A fa alatt könyvek voltak, a Gőgös Gúnár Gedeon, a Dióbél királyfi és a Légy jó mindhalálig. Pontosan tudtuk, melyik könyv kié.

A szüleink a hátunknál álltak és mosolyogtak, mosolyukban az ajándékozás örömének csillagocskái égtek. Ott álltak egymás mellett és hol egyikünkre, hol másikunkra néztek, mint akik meg akarják állítani az időt, a pillanatot: és valóban sikerült nekik!

– Édesapámék nem kaptak ajándékot?

– Dehogynem kicsim, be is teszem a zsebembe.

– De hiszen Édesapám keze üres!

– Dehogy is üres, benne volt mindannyitoknak a mosolya. Majd előveszem Édesanyátokkal szűkebb napokon.

Csodálkoztam kicsit, az üres és dolgos kezeket nézve, de hittem, mert a szónak súlya van. Az apám tanított erre, akinek csak igaz szó hagyta el a száját.

Mindnyájunknak ez volt életünk legszebb karácsonya! Mindannyian, akik még élünk, nem felejtettük el soha. Nem volt olyan karácsony életem során, hogy ne jutna eszembe ez a hangulat, a testvéreim csillogó kipirult arca, a szüleim mosolya, és a zsebbe rejtett mosolyunk.