Éljen soká Regina! Nevetések és könnyek az előadás után

Volt egyszer egy születésnap, valaki 52 éves lett éppen, s barátai meglepték egy koncerttel, ahol ők, akikhez ez a valaki közel állt, elénekelték a dalait a Merlin színpadán. Néha hamisan, néha máshogy, de mindenképpen őszintén és szeretettel. Aztán egyszer csak színre léptek – ahogy ez a valaki utóbb fogalmazott – a gyönyörű cigányok, az ­Ando Drom muzsikusai, s belekezdtek Cseh Tamás Ten Years ­After című dalába, melyet egybefűzték cigány himnuszukkal. S összeszorult a jelenlevők – csakúgy, mint a felvételt ma újranézők – szíve, hallván a refrént: „tíz év múlva ne ez a dal legyen… húsz év múlva ne ez a dal legyen… száz év múlva csak ne ez a dal legyen!”

Annak a valakinek most már a 75. születésnapját is megültük – csak épp az ünnepelt nem lehetett már jelen az ünnepségen – de a dal ugyanaz maradt és úgy tűnik, marad. Ebből az ismétlődő refrénből, ebből az unos-untalanig forgó élet, vagy létlemezből készült el a Szívhangok előadása, melyben édes-keserű cigány dalok festik és támasztják alá, amint nyolc roma nő elmeséli és eljátssza anyasággal kapcsolatos saját történeteit, miközben készülnek testvérük, Regina kerek, ötvenedik születésnapjára. Lesz itt rántott hús, bodag, meg persze torta is, gyertyával, ahogy az kell, s nem maradhatnak el a gonosz és erős italok sem. A készülődés közben mesélt, egymásba öltött, egymásra reflektáló történetek nagyon személyesek, de a közönség soraiban ülők mégis felismerhetik a hasonlóságot saját, megélt tapasztalataikkal. Az előadás központi témáját a egészségügyi és szociális ellátórendszer intézményivel való találkozások – kórház, szülészet, a szülések során szerzett tapasztalatok, az anyaság intézményi helyzetei adják. Pengeéles kritikával, és talán még inkább húsba metsző öniróniával beszélnek mindennapjaikról, párkapcsolatukról, és kapcsolatukról egy másik világgal, mely alig, vagy egyáltalán nem fogadja be őket. Pedig ebben a légtérben kellene ugyanolyan mély és tiszta levegőt venniük, mint amilyet a többségi társadalom tagjai szippanthatnak magukba. A roma lét és identitás így önmagában is hátrányt jelent az érvényesülésben, hát még, ha nap mint nap találkoznak az előítéletesség sárkányának mérgező leheletével.

Sorra hangoznak el azok a hívószavak, melyek már önmagukban is meghatározzák az utat, amin az előadás halad, meg azt is, ami kényszerpályán tartja ezt a nyolc asszonyt, s minden olyan nőtársukat, aki hasonlóképpen próbál romaként elismert tagja lenni a társadalomnak. Szó esik az anya-lánya kapcsolatról, az elhelyezkedésről, a tanulásról: „Nem munkát kértem, csak lehetőséget!”, meg az emberről, aki rendesen iszik és gépezik, meg az orvosról, aki miután világra segíti az egyik sötét bőrű kisbabát, azt mondja az anyának: „odakozmált a tészta”, hisz a tésztafőző fazék mellől vitték a szülőszobára. Beszélnek a kórházak úgynevezett cigány szobáiról, a hálapénzről. Mint az egyik asszony mondja a másiknak: „Ha pénzt adsz, akkor is abba a szobába kerülsz, csak nem olyan lekezelően bánnak veled…” A darab talán legmegrázóbb jelenetében azt mesélik el többen, már szenvtelenül, beletörődve, az igazságtalanságon mégis háborogva, ahogy belegyezésük nélkül kötötték el a petevezetéküket, hogy ne adhassanak életet újabb gyermekeknek.

Reginát végül persze felköszöntik, de happy end nincs – legalábbis a tapsrendig. Mert az előadás után a nézők ott maradnak a teremben, s átbeszélhetik a szereplőkkel és az alkotókkal a látottakat. S itt, ezekben a külön körökben mégis felsejlik helyenként a mese, melyben minden jó, ha a vége jó. Mert már az is valami, hogy például Egercsehibe több településről érkeztek roma nézők, akik így, sokszemközt, mégis kiscsoportos foglalkozás során felidézik és elmondják saját hasonló tapasztalatai­kat, hozzátesznek a látottakhoz. Egy szép arcú fiatalasszony, ölében kislányával, oldalán a gyermek nagyanyjával, azt meséli, hogy amíg meg nem szólalt, addig minden rendben ment, hisz babaarca nem árulkodik roma származásáról, ám amint az első, falusias, roma tájszólással kiejtett szavak elhagyták a száját, máris bezárult előtte minden ajtó: Tik ilyenek vagytok… Vagy ahogy egy másik beszélgető-, elemzőkörben mondta egy asszony: „Ha a roma bele tud és bele mer állni a helyzetekbe, akkor lehet a minket körülvevő falakat lebontani.”

Aztán a hazafelé úton, miközben egyre az előadás mondatai kattognak a fejünkben, meg az az átkozott, áldott refrén, hogy csak száz év múlva ne ez a dal legyen, azon gondolkodunk, kinek kellene ezt az előadást ­látni, romáknak, vagy nem romáknak. Jó válasz nincs, mert a roma embernek jó és szükséges tudnia, hogy nincs egyedül a problémáival, a nem roma pedig igenis szembesüljön olyan sorsokkal és olyan élethelyzetekkel, melyeknek a létezéséről sem tudott korábban. S mindjárt más hangsúlyt kapna a mondat: „Tik ilyenek vagytok…”

Alkotók

Szereplők: Báder Renáta, Horváth Róbertné (Rita), Horváth Zsanett, Kállai Gegőné (Vali), Lakatos Rudolfné (Noémi), Orgon Ilona, Rácz Anita, Suha Judit és Háda Fruzsina. Gitárkíséret: Horváth Róbert. Rendezte: Romankovics Edit. Szakmai vezető: Horváth Kata. Helyi partnerek: SZOMARO – Lázár Irén, Laskó Forrás Egyesület (Heves­aranyos) – Puporkáné Balog Katalin, XXI. Századi Roma Nők Országos Egyesülete (Nyíregyháza) – Makula Réka, Lucfalvi Tanoda – Oláh Attila

Turnéra indul Regina

Az Éljen soká Regina! országos turné első állomása volt Egercsehi. Legközelebb Nyíregyházán és Lucfalván mutatják be az előadást. Meghívást kaptak Debrecenbe, a ­Deszka Fesztiválra, s Budapesten a Trafóban kétszer láthatja a publikum a Sajátszínház program keretében létrejött szomolyai társulat produkcióját.