Szappan, tusfürdő és galamb a kádban

– Madármentő nem terem minden bokorban. Mikor támadt fel benned az érdeklődés a ­szakma iránt?

– Tízéves korom körül már bőven kaptuk az „áldást”. Ha valaki talált egy ­kismadarat, elhozta hozzám. Jobb ötlet híján­ úgy voltak vele, hogy én legalább szeretem, és hátha megmarad.

– Milyen irányban tanultál tovább?

– Eleinte tanárként tudtam elképzelni magam. Gondoltam, ha már van itt egy főiskola, talán meg kéne próbálni a biológia szakot. Ja, hogy ott matek is van? Akkor az mégse szeretnék lenni. Megkezdtem a magyar szakot, de nem az volt, aminek elképzeltem. Végül elvégeztem egy vagyonőrtanfolyamot, de nem volt perspektívám. Aztán egyszer csak a Bükki Nemzeti Parkhoz kerültem. Ott eleinte más fela­datkörökben, például erdő­jelölőként dolgoztam, majd Farkas Szabolcs természet­védelmi őr vett át a Tarna-vidéki tájegységhez, ahol azóta is tevékenykedek.

– Hogy néz ki munkád a gyakorlatban?

– Sokrétű. Én ugyanolyan komolyan veszem a civilek hívásait, mint a nemzeti parkét, de zömében azokat a feladatokat végzem, amikkel ők megbíznak. Elsősorban fogadom a sérült állatokat, ellátom őket, könnyebb sebeket kezelek, ha pedig szükséges, továbbítom őket a madárkórházba, vagy a sürgős eseteket helyi ellátásra. Feladatom még a fiókák, kölykök felnevelése, a sérültek rehabilitációja, későbbi visszavadítása.

– Naponta hányszor csörög a telefon?

– Időszaktól függ. A legpörgősebbnek ­mondható fiókaszezon március végétől körülbelül szeptember végéig tart, amire ráhúznak még a később költő ragadozómadarak. Télen csöndesebb, akkor inkább a legyengült állatok kerülnek hozzám, a legnyugodtabb pedig a kora tavaszi időszak, amiben most járunk. Ilyenkor napi öt-hat hívás a jellemző, míg főszezonban 15-20, vagy nem ritkán a duplája is befut.

– Hány állatnak viseled most gondját?

– Babonából se számolom, de körülbelül százan lehetnek.

– Említetted a visszavadítást. Ezt hogyan kell elképzelni?

– Mikor egy madarat visszavadítunk, egy ember által minél kevésbé érintett területet kell találni az elengedéséhez. Ha a turistaút közepén ereszteném szélnek őket, megpróbálnának az ember közelében táplálékhoz jutni. Egy madármentő kollégával előfordult már, hogy elengedte a szajkót, és másnap telefonáltak, hogy besétált a boltba egy szajkó. Mikor meglátta őket, majdhogynem „mama!” felkiáltással szaladt a karjaikba. Szóval nagyon fontos, hogy legalább az első pár napban minél kevesebb emberi kontaktusban legyen része a madárnak, így tud csak fajának megfelelően visszailleszkedni a természetbe.

– Mi volt a legextrémebb állat, amellyel összehozott a sors?

– A nyestben látszólag semmi extremitás nincsen, de valójában egy terminátor… Hívtak már ki vaddisznó miatt is, mert beesett az erdészház fatárolójának mélyedésébe, azonban ő egy letámasztott deszkán ki is mászott és elsétált. De a legextrémebbek a telefonhívások, melyek hozzá nem értőktől futnak be. – Jó napot! Egy krokodil van a kerti tóban. Fél méteres, olajzöld, négy lába van és a farkával úszik. Siessen! – Talán egy elszabadult kajmán? Nos, közönséges gyík volt.

– Úgy tudom, rendszeresen hívnak előadást, kisállat-bemutatót tartani. Hol lehet veled legközelebb találkozni?

– Ingyenes rendezvényként az érsekkerti gyermeknapot ajánlom.

– És végül: mit tanácsolsz azoknak, akik sérült madarat találnak?

– Mielőtt bármivel megetetné, megitatná, keressen egy minél hitelesebb, leinformálhatóbb szakembert a közelben, aki mögött évek tapasztalata áll. Az esetek többségében egy helytelen információ sokkal többet árt, akár végzetes is lehet, ellenben ha a madár egy darabig étlen-szomjan marad, még helyrehozható az egészsége.