Egyszerre megrázó és felemelő: elvittük egy körre az „öreg Góbét”

Első ízben kora tavasszal kerestem meg Gyetvai Gyulát, az Egri Repülőklub vezetőjét, ám mint kiderült, a sportág erősen időjárásfüggő – sőt, a klíma csak április és október közt alkalmas a repülésre. Akkor viszont szívesen látnak egy próbakörre – mondta Gyula, én pedig naiv lendülettel elfogadtam a meghívást.

Egy enyhén szeles délutánon toppanok be a maklári reptérre. A kiterjedt füves terület egyik végén az aggregátor, másikon a törékeny, karcsú testű gép álldogál. Az orrához erősített kötelet csörlőzve a vitorlázó a magasba emelkedik – olyan nyaktörő szögben, hogy egész ijedten nézek utánuk.

A gép nyitott kabinteteje alatt szűk kabin, benne két alacsony ülés vár bennünket. A teljesebb élmény kedvéért az első helyet kapom, a pilóta személyében Gyula pedig mögöttem helyezkedik el. A gravitáció a bőrülésbe présel, amikor rövid zötykölődést követően a gép orra meredeken az ég felé lendül. Első ijedtségemben kapaszkodni próbálok, ám több száz méterrel a talaj felett ez csekély támaszt jelent. Végül a vontatókötél kiold, mi pedig egyenesbe fordulunk: az üvegfedélen át vibrálóan élénk, kék-zöld térkép tárul elém.

– Egy felfelé szálló, meleg légáramlat, úgynevezett termik emel minket éppen – tájékoztat Gyula, a magasságmérő gyorsan kúszó mutatójára bökve. – A termikek kialakulása tavasztól őszig jellemző, de alkalmas időben egészen nagy távolságokat meg lehet ­tenni vitorlázórepülővel. Jártunk már például Szeged felett is – teszi hozzá, lassú, felfelé kanyargó körökre késztetve a gépet. Alattunk Maklár, mögötte Eger gyufafej házai, odébb a Bükk kicsattanóan zöld lankái tűnnek fel. Bár még mindig nehezen jutok szóhoz, a látvány szépsége lassan felülírja agyam pánikreakcióit – mégiscsak repülök.

– Vitorlázni bárki megtanulhat, aki elmúlt 15 éves, és sikeresen átesik a kibővített egészségügyi vizsgálaton – ez alig különbözik a jogosítvány megszerzéséhez szükséges alkalmassági vizsgától – magyarázza később Gyula. – A különbség, hogy repülni már 6 óra alatt meg lehet tanulni, ami 70–80 felszállást jelent. Ezt követően a tanulók a helyszínen vizsgát tesznek – innentől fogva önállóan repülhetnek a vitorlázókkal, vagy továbbléphetnek a pilótaképzés magasabb szintjei felé. A vitorlázórepülés megtanít kiismerni a légáramlatok természetét és azoknak megfelelően irányítani a gépet – teszi hozzá, majd hirtelen átadja a kormánybotot: próbáljam ki.

Szerencsére a leszállást nem bízza rám; a szél kissé megnehezíti a dolgunkat, de gördülékenyen földet érünk a maklári reptéren. Megtudom, az önálló Egri Repülőklub 1957 óta ténykedik itt. – Hangár híján az akkori tagság a gépeket a nagytályai malom épületéből puszta kézzel húzta ki és tolta vissza mindennap – meséli az elnök.

– A megerősödött klubot váratlanul érte, amikor '65-ben a Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ) beszüntette működésüket a reptéren. Az ezt követő időszakban a tagok a gyöngyösi és miskolci repülőtéren folytatták tevékenységüket, ami nem kevés áldozatot kívánt tőlük. Végül 1986-ban indult újra hivatalosan a klub, mely azóta már önállóan végzi a repülőtér üzemeltetését és a környékbeli repülősport szervezését, jelenleg körülbelül 25 taggal – fejezi be a történetet Gyetvai Gyula.

Köszönetet mondok a ritka élményért. Bár pilóta talán már nem válik belőlem, az biztos: nincs az az utasszállító, mely többet adhat, mint aznap az öreg Góbé – szárnyakat.

Időtálló konstrukció

– Nyugodt, jóindulatú gép – így jellemzik az oktatók a R-26 SU Góbét, mely a ‘90-es évekig a hazai vitorlázórepülés klasszikus kiképzőgépe volt. Tervezése az 1950-es években indult meg, és maga id. Rubik Ernő, a Rubik-kocka feltalálójának édesapja irányította. A kifejezetten képzési célokat szolgáló, könnyűfém-szerkezetű modellből a ‘80-as évekig közel kétszáz példányt gyártottak, melyek közül néhány a mai napig az oktatás szolgálatában áll. Nem csak az Egri Repülőklub növendékei, korábban a sportág legnagyobb hazai képviselői is a Góbéval kezdték pályafutásukat.