A bükki „Őserdő” jövőjéről egyeztettek a szakemberek

A klímaváltozás kapcsán igen sokszor kerül szóba a trópusi őserdő, mint a Föld tüdője. Mivel Európából az emberi tevékenység révén eltűntek az őserdők, a természetes folyamatok csak korlátozottan működnek, nagyon fontos, hogy legyenek ismereteink az érintetlen erdők működéséről – tájékoztatta a Heolt közleményében az Egererdő Zrt.

A biológiai sokféleség és a természetes folyamatok vizsgálatára kerültek kijelölésre azok az erdőtömbök, amik többé-kevésbé még rendelkeznek az érintetlen erdőkre jellemző jegyekkel. Az Egererdő Zrt. területén lévő nyolc darab erdőrezervátumból kiemelt figyelmet érdemel az „Őserdő Erdőrezervátum”, mert a vadállomány természetközelibb összetétele miatt az utóbbi évtizedekben működnek a természetes folyamatok.

A bükki „Őserdő” 850-900 méter magasan, a Bükk-fennsíkon található, az Istállós-kő és a Tar-kő közelében. Az erdészek már a 19. század elején felfigyeltek a területre és Király Lajos erdőmérnök javaslatára Pallavicini őrgróf, az akkori tulajdonos kivonta a termelésből, hogy a tudományos kutatás rendelkezésére bocsájtsa.

Kiemelték: az őserdő életében az azt körülvevő erdőknek is igen fontos szerepe van, hiszen egyfajta védőbástyát alkotnak a magterület körül. Az őserdő védőzónájában többféle állomány található, köztük mesterségesen ültetett lucfenyvesek, amiken a klímaváltozás miatt már sajnos látható a fenyőpusztulás nyoma. Faegyedei legyengültek különböző rovar-, és gombafajok

által, sőt számos fa teljesen kiszáradt.

Idén november 15-én a Soproni Egyetem és az ELTE kutatói, illetve az Egererdő Zrt. erdész szakemberei és a Bükki Nemzeti Park Igazgatóságának természetvédelmi kollégái gyűltek össze, hogy megvitassák, mi a legjobb megoldás ebben az elszomorító helyzetben, az őserdő megóvása érdekében.

A magyarországi lucfenyvesek pusztulása rohamosan gyorsul, általános megoldás a letermelésük utáni őshonos fafajokkal való erdősítés. Ám az erdőrezervátum védőzónájában lévő fenyvesek átalakítása speciális feladat, mert közben minél nagyobb mértékben meg kell őrizni a védő szerepet is. Mivel a már pusztuló félben lévő fenyvesben minden beavatkozás gyorsítja a szúkárok miatti száradást, a védőhatás megőrzéséhez szükséges fokozatosságot össze kell hangolni a kivitelezhetőséggel és az erdőfelújítási kötelezettséggel.

Az erdész szakemberek és a kutatók egyetértettek abban, hogy a védőterületben lévő fenyveseket célszerű 3 zónára osztani. Az őserdőhöz legközelebb eső 200 méteres sávban a természetes folyamatokra hagyják a régi erdő pusztulását, ahol a szukcesszió törvényei alakítják ki az új erdőállományt. A második zónában a javaslatok szerint már kisebb sávokban, úgynevezett kulisszás módszerrel történhet fakitermelés, majd mesterséges erdőfelújítás több pionír fafajjal együtt. A harmadik zónában pedig a gyakorlatban bevált tarvágás utáni erdősítéssel tartható fenn leginkább a védőzóna védőhatása.

A résztvevők bíznak benne, hogy az „Őserdő” védelme érdekében tett lépések nem állnak meg, hanem a kutatók és gyakorló szakemberek együttműködése a jövőben is folytatódik.