Feltámadás

A húsvét, a karantén és a langymeleg április háromszögében elveszett illúzióink nehezen vánszorognak vissza. Az ingerszegény ünnep már egyébként is csak éppen hogy őrizgette karizmáját, amit – szemben a karácsonnyal – még a kufárszellem sem képes táplálni. A csokitojások ugyanis, ha nincs kinek adni, jövő ilyenkor is ott száradnak majd a kredencben, de a körmenet sem körmenet a hívek nélkül, legfeljebb jelzésértékű feltámadás-performansz. Még jó, hogy aki komolyan gondolja, úgysem az élesztőért hosszú sort állva és várakozva éli meg ezt, hanem „bőrbe varrva”, a saját aurájának rejtekében.

Azért akad leltározni valónk még így is, az elszigeteltségben és a pacsuli émelyítő valóságától való kényszerű megtisztultságban.

Másfajta rituálékhoz szoktattuk magunkat az elmúlt napokban: kicentizett társalgásaink még nem lépték át az elidegenedés küszöbét, de arrafelé tartanak; félünk, hogy amikor levesszük a maszkot, már a szomszédasszony sem köszön ránk, s ferdén nézünk arra, akinek látjuk a mosolyát. Mint annak idején, leszerelés után, amikor egykori hobóként fura volt, ha hosszú hajú barátaink jöttek szembe az utcán.

Az ember, bármennyire is szereti a szabadossággal párosodó szabadságot, előbb-utóbb megszokja a rendet. Mit megszokja! Igényli, és egy idő után lázad, ha ennek ellenére mégis görbül a fűszál: saját maga átváltozása lesz a zsinórmérték, olyan regula, ami ellen korábban maga is felemelte a szavát, mígnem rájött, hogy a nagy egész apró szabályokból tevődik össze, és az egyén liberalizmusa passzolhat a társadalom szabályaihoz. Ez nem dogma, legfeljebb az anarchiára ácsingózók mocsarában számít szitokszónak.

Amúgy pedig régi igazság, ami nélkül nem jutottunk volna sehová, amióta szervezetten működik a világ. Szabályok nélkül egy megye kettes meccset sem lejátszani, nem egy olyan küzdelmet, amelyben az Egyenlítőnél sem húzható meg a térfél. Egyre többen érzik ezt: nem is annyira a bajt – szerencsére –, mint magát a veszélyt. És egyre többen megtapasztalják, majd pedig helyeslik, ha a szervezettség eljut arra a tudatszintre, hogy ami eddig lózungnak tűnt, az ezekben a napokban a túlélés egyetlen esélye.

A húsvét, a karantén és a mögöttünk álló langymeleg napok jellempróba elé állítottak valamennyiünket. Ki színjelesre vizsgázott, ki pedig megbukott ezen a megmérettetésen.

Utóbbi lelkiismerete nem csak önmagáért felel, hanem ellenkezik a tömeg lelkiismeretével is. Nem csupán saját magával kell elszámolnia, hanem a fegyelmezett többséggel is, és örülhetünk, ha nem csattan össze a kétféle morál, akár a vagonok ütközője, mert akkor vesztesek lennének ők is, és mi is, az ártatlanok.

Húsvét után, mint mindig, én a feloldozásban hiszek, máskülönben meggyőződésem alapjának, a feltámadásnak a hiábavalóságát hirdetném. Ám biztos vagyok abban, hogy eljön a megváltás.

Lesz madárdal, szirom, focimeccs és koncert, lesz csók szájmaszk nélkül, és egymáshoz simulás, amikor a pásztorórával nem jár együtt a cseppfertőzés veszélye. Lesz pacsi, baráti ölelés, és a kocsmába nem azért megyünk, hogy igyunk, hanem mert emberi szóra vágyunk. Lesz újjászületés, lesz karácsony, lesz még szőlő és lesz lágy kenyér, sorban állás nélkül.

Mert többen vagyunk, akik így akarjuk, mint akik nem...

Kezdőképünk illusztráció Fotó: Shutterstock