Doni katasztrófa: az emlékműbe vésett nevek örök mementóul szolgálnak

Az egerszalóki Pekk István 29 esztendős volt, amikor számos falubelijével együtt az egri 14. honvéd gyalogezreddel a Don-kanyarban vetették be. Mint a történelemből jól ismert, a támadó orosz túlerővel vívott ádáz csatákban egymás után estek el a hasonló korú rokonai, ismerősei. Volt, aki a karjai között halt meg. Neki szerencséje volt, hiszen túlélte a harcmező poklát, azt követően pedig a kegyetlen hidegben történő visszavonulást, de 1943 vége felé lelkileg sérülten került haza. 

Hazatérve malenkij robotra vitték a túlélőt 

A megpróbáltatásai azonban még akkor sem értek véget, ugyanis nem sokkal később málenkij robotra hurcolták, ahonnan aztán egy év múlva szabadult – idézte fel édesapja történetét Smutczer Simonné, aki a doni katasztrófa évfordulóján arra az ötven katonaáldozatra is gondolt, akiknek a nevét az emlékoszlop kövébe véste az emlékük előtt tisztelgő utókor. 

Nincs olyan család a faluban, amelyik ne veszített volna el egy apát, egy fiút, testvért vagy barátot, ne gyászolná a harctéren elesett hozzátartozóját. Így van ez Felsőtárkányban is, ahová elsőként vezetett a XII. doni emléktúra keretében Egerből induló Lenkey menetszázad útja. A Covid-járvány miatt megcsappant létszámú csapat tagjai – a MATASZ megyei szervezetének képviselői, a korabeli öltözetet és fegyvert viselő honvéd hagyományőrzők, valamint a Kossuth Zsuzsa középiskola rendészeti tagozatos tanulói – a bükki ösvényeken gyalogolták végig az oda-vissza 28,6 kilométeres távot. Felsőtárkányban a falu főterén lévő obeliszknél tisztelegtek, s gyújtottak mécsest a hősök emlékére. Az első napi túrát a megyeszékhelyen zárták, ahol a Dobó téren lévő emléktáblánál koszorúztak, s hajtottak fejet az évforduló alkalmával. 

Tíz kilométert gyalogolt a negyedikes diáklány is 

Másnap a Rác templomnál lévő Hősök kertjében gyújtottak mécsest, majd a hagyományos katonai tiszteletadás után indultak Egerszalókra. A változatos terepen – családtagja felügyeletével – együtt gyalogolt a csapattal a tízéves Tatár Apolka, a Szent Imre Katolikus Általános Iskola 4. osztályos tanulója is, aki a faluba érkezve büszkén újságolta, hogy gond nélkül tette meg a több mint tíz kilométeres távolságot. Rövid pihenő után koszorúzták meg a jelenlévők a két világégés katonaáldozatainak a nevét őrző emlékművet, a helybeliek nevében Varga István polgármester és dr. Tóth Katalin alpolgármester rótta le a kegyeletét. 

Nyomokat hagyott a kollektív emlékezeten 

Az esemény résztvevői innen a református templomhoz vonultak, ahol Varga István és Munkácsi Sándor tartalékos ezredes, a Heves Megye Tartalékosaiért Alapítvány elnöke, a Lenkey menetszázad vezetője szólaltatta meg a kis emlékharangot. A főhajtást istentisztelet követte, melynek keretében Petró József lelkész mondott emlékbeszédet, s kérte imára a közösséget, majd Munkácsi Sándor szólt a jelenlévőkhöz. 

– Akkor, 1943. január ­12-én bizony elszabadult a pokol. A hatalmas túlerő ugyanis legyűrte a legbátrabbakat, s a 2. magyar hadsereg nagyrészt megsemmisült. Mindez pedig később a társadalom kollektív emlékezetén is komoly nyomokat hagyott. Ezért emlékezünk meg ma is, mint minden esztendőben, a hősök helytállásáról és kitartásáról mind a mai napig – mondta egyebek között beszédében a tartalékos ezredes. 

Az emléktúra további részében az egerszalóki Borvirág férfikórus katonadalokból álló műsorát hallhatták a megjelentek, ezután pedig Dorkó János gitáron kísérve énekelte el a Makán együttes A Don kanyar felől című dalát, amelynek vissza-visszhangzó refrénje belemélyedt az emlékezők lelkébe: „A szél hordja széjjel álmunk az éjjel: megfagyott. A hóban süppedünk el. Miért jöttünk el? – már nem tudom.” 

Az urivi hídfő poklában A Don 200 kilométeres partszakaszának védelmére felsorakozott 2. magyar hadsereg erőállapota a téli napokra jelentősen leromlott, mivel az ellátása már alig-alig működött. Ilyen ­körülmények ­között érte a szovjet Voronyezsi és Brjanszki Front hadművelete 1943. január 12-én az urivi hídfőnél, ahol Scsucsjénél áttörték a magyar arcvonalat. A katonák a dermesztő hideg ellenére egy ideig még tartották állásaikat, majd visszavonultak. A harcokban elesettek, illetve megsebesültek és fogságba esettek száma 125 ezerre tehető.