Jelképpé vált a hétágú címer; nemesi világ Dél-Hevesben a kiegyezés után

Pusztító sorscsapásként maradt fenn az emlékezetben az 1876. március 24-én bekövetkezett jeges árvíz. Akkor a Tisza folyó és a Kis-Tisza között elterülő csaknem nyolc kilométer széles árterület hatszáz tiszahalászi lakosa került életveszélybe. A környező földbirtok bérlője, az egri Hartl Ede a vész idején Sarudon tartózkodott, s bár tökéletesen tisztában volt vele, hogy a saját értékeit is viszi a víz, ennek ellenére haladéktalanul a bajban lévő emberek és a jószágok mentésére sietett. 

Később védőgátat emeltetett, s az Újlőrincfalva néven újjá­épült település iskolájának a megépítését és a tanára fizetését is vállalta. 
– Nemes tett volt ez a szó szoros értelmében, ugyanis a segítőkész férfi ezért a cselekedetéért lett nemes ember – jegyezte meg Szuromi Rita, aki a kutatásai során figyelt fel a fenti történetre. 

Az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem doktori iskolájának végzős hallgatója disszertációjában a kiegyezéstől egészen napjainkig vizsgálja a hevesi és a tiszafüredi térségben élő nemesség társadalmi helyzetének a változásait. 

A kiegyezés után, a polgári átalakulás időszakában, a nemeseknek fokozatosan megszűnt a gazdasági és politikai előnye. Származásukat többnyire már a jelképek, az általuk használt tárgyak és az általuk követett életmód fejezte ki. A társadalom azonban kiváltságok nélkül is nemes emberként tekintett rájuk, hiszen hétköznapjaikban még mindig a régi hagyományokat és értékeket képviselték. 

A kiegyezés és az első világháború lezárása között még történtek az országban rangemelések. Azok, akik nemesi előnévre és címerre vágytak, igyekeztek a vagyonuk, a jövedelmük egy részét jótékony célokra – például iskolaépítésre vagy éppen a szegények támogatására – fordítani. A mecenatúra nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az uralkodótól rangot kapjanak. 

A nemes emberek világában értékes, reprezentatív tárgykultúra alakult ki. Nem volt ritka az aranyporral meghintett, elefántcsont kötésű imakönyv. Az evőeszközeiket arccal lefelé terítették, hogy látható legyen a nyelükbe vésett nemesi gravírozás. Az asztalra rangjelelő, például öt- és hétágú koronával díszített abrosz került, a fogadótereket pipatórium egészítette ki. A régi idők értékes és míves tárgyait viszont a századfordulótól már gyakran felváltották a reprezentatív utánzatok. 

A kutató gyűjtőkörébe került tárgyak és dokumentumok zöme olyan nemesi családok leszármazottaitól származik, akikkel az évek során kapcsolatba került. 

Ilyen például Bobory Györgynek a hagyatéka, aki egy évszázada, 1920 és 1925 között Heves megye főispánja volt.  Egri és hevesvezekényi kötődésű a Buzáth-Vratarics család, s szintén Egerben élt Hartl Ede. A három nagy gyűjtemény összesen 10–15 rokon famíliát érintő családi iratot, fényképet, tárgyat tartalmaz. 

Szuromi Rita jelenleg egy országos gyűjtőkörű kiállítóhely létrehozásán fáradozik. A hely nem hagyományos tárlatnak adna otthont, hanem eredeti hang- és képanyagra épülő interaktív időutazásnak. A gyűjtemény része egy olyan korabeli filmfelvétel, amely a Graefl-Bobory család Poroszlóról ­Ausztriába történő menekülését ­mutatja be. A nagy tiszai árvizet Kátay László egri zeneszerző örökítette meg az In memoriam Tiszahalász című, 2014-ben fuvolára írt zeneművében. Buzáth Anna versei fia, Vratarics György zongorajátékában maradtak meg. 

A kép- és hanganyagra épülő kiállítás mellett az elképzelések között szerepel egy kutatókat kiszolgáló helyiség és egy időszakos tárlat is. S hogy mindez valóra váljék, ebben a lelkes történész az ügy iránt elkötelezett szakmai intézmények, az önkormányzatok, valamint magánszemélyek összefogására és támogatására számít.