Se közelharc, se nők - így festett valójában az egri vár ostroma

– Bő egy hete kezdődött az egri vár ostroma, négyszázhetven éve. Ezt Gárdonyi Géza majd háromszázötven évvel később írta meg, s minden számára rendelkezésre álló ismeretet igyekezett megszerezni az egri vár ostromáról. Még Isztambulba is elutazott, ahol múzeumokat látogatott, hogy minél jobban megismerje a törököket, az ostrom-korabeli hangulatot. Azonban, mivel akkoriban még nem voltak ásatások és kutatások, nem ismerte a vár térszerkezetét. Amit ő látott, az egy romos, gazos, elhanyagolt terület volt. Készített egy skiccet is a várról, innen tudjuk, hogy téves alaprajzzal dolgozott, s mivel már a térábrázolás is téves volt, így egyes eseményeket is teljesen máshová helyezett – árulta el érdeklődésünkre dr. Kelenik József, a Dobó István Vármúzeum szakmai igazgatóhelyettese. Az idei Végvári Vigasságok központi motívuma is a legenda és a valóság különbsége volt. Mint Kelenik József monda, szeretjük és tiszteltjük Gárdonyit és a regényét, de a vár, a harc és a katonák motivációja is más volt a valóságban, mint amit az Egri csillagokból megismertünk.  

– Tinódi ma is a legjobb forrásunk – bár az értelmezése nem egyszerű. A hadtörténeti kutatások a XX. század vége felé vettek nagy lendületet. A vár feltárásával és az új ismeretekkel már tisztán látható, hogy nagyon más volt a XVI. század háborúja, mint középkoré. Gárdonyi romantikus, középkori képet festett, a valóságban azonban közelharcokra már ritkán kerülhetett sor, mert a harcban a lőfegyverek domináltak. Ha mindenki által ismert képhez kellene hasonlítani a vár ostromát, akkor az I. világháború árokharcaihoz állna legközelebb. Nyílt terepen támadni képtelenség volt. A védők ágyúkkal, puskákkal lőtték a törököket, gyakorlatilag a várfalig is rendkívül kevesen juthattak el, szétszaggatták őket ugyanis a lövedékek. A várból a Hajdúhegy oldaláig is el lehetett lőni, és a teljes várost tűz alatt lehetett tartani, így az ostromlók valószínűleg a várost körülölelő dombokon túl táboroztak. Nem mellesleg a török viszonttűz is folyamatos volt. A nyugati táboruk Felnémeten volt, hiszen a völgy keskeny volt a sátorveréshez. Térben is sokkal monumentálisabb volt a harc, mint Gárdonyi festette: Füzesabonyig is leért a török tábor, a sok ezer katonával, állattal. Az erődítménybe úgy próbáltak bejutni, hogy réseket lőttek a várfalon, s az omladék tetején zajlott a gyalogsági roham – már amikor volt. A terepviszonyok miatt négy, legfeljebb öt olyan pont volt, ahol támadhattak. Ezek könnyebben megközelíthető, a várból kiugró helyek voltak. Ilyen volt a várfal sétánynál található egykori Földbástya is. Később az újjáépítésnél ezeket a hibákat igyekeztek kiküszöbölni, ennek köszönhető a sétány mai meredek domboldala – részletezte. Hozzátette, azért állták olyan jól a sarat a védők, mert taktikai előnyben voltak, s Dobó István évekig készítette fel az erődítményt az ostromra.

– El lehet képzelni, hogy a pirkadattól alkonyatig tartó folyamatos ágyú- és puskatűz milyen hanghatás volt. Az idilli képek, a hősies vitézek helyett képzeljük el a megsiketült, kimerült, korommal borított katonákat. A vár udvarán sem lehetett biztonsággal átsétálni, bármikor érkezhetett egy ágyúgolyó. A katonák nappal harcoltak, váltották egymást, éjjel pedig újjáépítették azt, amit az ellenség lerombolt. A törököknél jelentősebbek voltak az emberveszteségek, de ezt könnyedén pótolták. Az, hogy a vár így kitartott, Dobó István éleslátásának és szervezőképességének volt köszönhető, aki jó három évvel az ostrom előtt már azért szedte be az adókat – akár katonai erőszakkal –, hogy legyen pénz építkezni, s ha a török ideér, a falakon belül legyen elegendő fegyver, tartós élelmiszer, ami főként gabonát és bort jelentett. Megbízható tiszteket választott, akiknek hozzá hasonlóan sok volt a vesztenivalója birtok tekintetében. Ő maga később az ország negyedik leggazdagabb birtokosa lett, borral kereskedett, de a katonák sem eszmék miatt várták be a törököket,  a saját otthonukért, a tulajdonukért küzdöttek – mutatott rá. Hozzátette, azokat is csalódás éri majd, akik az egri nők nagy rajongói, ugyanis Dobó a védők családtagjait, akiknek hasznát nem látta, még az ostrom előtt kiparancsolta a várból. 

– Negyven asszony maradhatott, ők a kétezer ember élelmezésében segédkeztek, ami szintén nem lehetett pihentető feladat. Nem harcoltak, nem ápolták a sebesülteket, sütöttek. Egy alkalommal, amikor a konyha melletti a nyugati falon elkezdtek beszivárogni a törökök, a nők valóban fegyvert ragadtak addig, amíg a katonák oda nem értek, kövekkel és minden kezükbe akadó eszközzel igyekeztek feltartani az ostromlókat. Nem volt tehát forró szurok és víz, abban a formában legalábbis biztosan nem, ahogy a regényben olvashattuk. Ha a várfal tövéhez ásta be magát az ellenség, gerendákat támasztott maga fölé védelemnek. Ebben az esetben a gerendák rései között befolyó forró víz, vagy szurok valóban hasznos volt. A védők gyakorlatilag bármiből tudtak bombát csinálni. A várban készült a lőpor, ami szegekkel csuprokba töltve komoly sebeket okozott, s rendkívül  félelmetes volt annak, aki túljutott az ágyú és puskatűzön. Korabeli molotov-koktélként használták viszont a lőporral töltött csuprokat, s ha szurok is került bele, akkor az tovább égett. Ezeknek a módszereknek volt kiváló ismerője és használója Bornemissza Gergely hadnagy. A kétezer várvédőből háromszáz halottról tudunk biztosan, de szinte bizonyos, hogy mindenki elszenvedhetett könnyebb sérüléseket a több, mint egy hónapos ostrom során, amelynek végéről október 17-én 470. alkalommal emlékezhetünk meg – zárta szavait.