Betegnapló: Együtt élni a tüdőrákkal – 2. rész

Évekkel ezelőtt, amikor még szó sem volt arról, hogy valaha daganatok lehetnek a szervezetemben, többször mondtam a barátomnak: ha egyetlen dolgot megváltoztathatnék az életemben, az lenne, hogy 1974-ben nem gyújtanék rá az első cigire.

T.O.

Múlt, jelen, jövő. Kisebbik unokámmal séta a temetőben

Forrás: Tari Ottó

Ötvenkilenc éves koromig legfeljebb a munkám révén jártam kórházban, a háziorvosomnál is legfeljebb azért, hogy csillapítsa az évtizedek óta elő-előjövő derékfájásomat. A betegállomány ismeretlen volt számomra, sokat spórolt rajtam a társadalombiztosítás. Aztán 2020 márciusában kivették az epehólyagomat; a kórteremben töltött két éjszaka pont kettővel volt több, mint amit elviselhetőnek tartottam, ám azzal biztattam magam, hogy ezzel vége.

Aztán valami megváltozott. Egyre többet köhögtem, nehezebben vettem a levegőt, fáradékonnyá váltam, s mindez a bő évtizede gyötrő érszűkületemmel – amit ugyancsak nem kezeltettem – már túl soknak tűnt. Amikor a 300 méternyire lévő kocsmába induláshoz is el kellett szánnom magam, elgondolkodtam.

Egyre gyakrabban mondogattam, hogy ha egyetlen dolgot megváltoztathatnék az életemben, az lenne, hogy 1974-ben nem gyújtanék rá az első cigire. Pláne, hogy a honvédségnél a 80-as évek elején láncdohányos lettem, ami most visszaköszönt.

Csakhogy szeretteim unszolására sem mentem soha orvoshoz. Volt olyan barátom, aki felajánlotta, hogy végigüli velem a vizsgálatokat, csak ne halogassam tovább. A feleségem jól ismer, de éppen ezért, na meg mert túl szelíd ahhoz, hogy határozottan utasítson, a kérlelésnél maradt, eredménytelenül. Végül nagyobbik fiam megelégelte a struccpolitikámat: a rá jellemző, ellentmondást nem tűrő konoksággal megszervezte a vizsgálatot, így nem maradt más választásom. Az eredmény lesújtó volt, végre beláttam, hogy lépni kell.

Mindez 2021. augusztus 18-án történt, utána már folyt minden a maga medrében. Két hónap elteltével Mátraházán, a Mátrai Gyógyintézetben megkaptam az első kemoterápiás kezelést. Szerencsére egyetlen pillanatra sem kellett befeküdnöm.

Kiváló orvosok, szuper nővérkék gondoskodnak rólam.

Már a második kezelés után egyharmaddal csökkent a daganatok mérete. Az eljárás során megannyi mellékhatást kell elviselni, viszont egyetlen szál hajam se hullott ki.

A kezdetektől tudom, hogy soha nem nyilvánítanak gyógyulttá, s hosszas utógondozás vár még rám, ami akár évekig is eltarthat. Legyen így! Így is lesz. Már tervezem, hogy lakóhelyemen ismét képviselő-jelöltként indulok a következő helyhatósági választáson, mert úgy gondolom, Selypnek szüksége van rám, ahogy nekem is Selypre, a selypiekre. Amikor a hatvanadik szülinapomra összegyűlt a családom, végtelenül boldog voltam, úgy hiszem, bőven van mire büszkének lennem. Máris tervezhetem a készülődést unokáim érettségijére, csupán 15-16 évet kell várni addig.

Amikor Mátraházán először érdeklődtem a kilátásaimról, kezelőorvosom, dr. Horváth Magdolna osztályvezető főorvos – akit nagyon tisztelek és kedvelek – azt mondta: bízzunk Istenben és a tudományban, ebben a sorrendben. Egyetértek vele, hozzátéve: én benne is bízom, ezen kívül bízom saját magamban, a hitemben is. Most, hogy már több mint egy éve tart ez az állapot, még inkább.