Mit gondolt az elmúlásról az Egri csillagok írója? - ezt idézzük fel Gárdonyi halálának évfordulóján

Vasárnap lesz száz esztendeje, hogy 1922. október 30-án Egerben elhunyt Gárdonyi Géza író. Halálának centenáriuma és a halottak napja közeledtével felidézzük néhány gondolatát az  emberi élet elmúlásával kapcsolatban.

"Lehetetlen, hogy a világmindenség ura csak azért adott volna életet, hogy megint megsemmisítse. Minden, ami van, van valamiért. Hogy a formák változnak folytonosan, azt is látjuk. Tehát mink is valamiért vagyunk a világon, s változton változunk. Miért ne lehetne a halál is csak változás, utolsó e földön, de nem utolsó a nagy mindenségben?" – írta titkos naplójában.

"Ha vén halottnak a sírgödör szélén még egyszer megnyílhatna az ajka, valamennyi azt mondaná:
- Bolondul éltem!

Mert valamennyi úgy élt ezen a földön, mintha ez volna az örökkévalóság helye, s ő az elején érezte magát a végtelen időnek, úgy robotolt, verejtékezett, gyűjtött, rendezkedett, hogy az elején túl aztán jól élhessen. S egyszer csak, maga se tudja hogyan: ott fekszik a sírnál.
Tehát élt, de mégse élt. S erre nem eszmélkedett előbb.

Ha visszanézhetnénk a temető kapujából, bizony sokan elmondhatnánk: életünk idáig való útja nem volt egyéb, csak nyugtalanság a nyugalomért." – fogalmazott a Földre néző szem – Égre néző lélek című füveskönyvében.

A Ha meghalok című verse megható költemény a túlvilágba vetett reményéről:

Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltünt. A láng, – az voltam én.

Sorsomnak gyászán se könnyezzetek,
s ne mondja a pap: „Ime, porba hullt!”
Sirassátok az árva gyermeket,
s ne a rabot, aki megszabadult.

S mikor a szónok a sirnál beszél,
és végül kiált: „Hát Isten veled!”
ne le a sírba integessen nékem,
fölfelé nyújtson búcsúzó kezet!