Tiszahalász, Heves megye kihalt Atlantisza

A Heves Megyei Levéltár arról írt, hogy településeink nagy része féltve őrzi azokat a kincseit, amelyek az elmúlt századok, olykor egy évezred emlékeit hordozzák. Nagy becsben tartják és büszkék rájuk, legyenek azok templomok, kastélyok, várromok, kőhidak, régi sírkövek vagy akár famatuzsálemek. Teszik mindezt azért, mert sokszor ezek képezik a kapcsot az egykor ott élt generációk és a ma helyben élők között, s ez teremti meg a történeti folytonosságot.

Mint írták, ebben a tekintetben különlegesnek mondható a Tisza-vidéken fekvő Heves megyei parányi település, Újlőrincfalva. Itt a történeti folytonosság már semmilyen formában nem mutatható ki, az örök időkre megszakadt. A piciny faluban nincsen templom, kastély, vagy várrom, melynek ódon falai mesélnének a középkor, illetve koraújkor zivataros századairól. Nincsen többszáz éves temető, melynek díszesen faragott sírkövei, sírfeliratai segítenének megemlékezni az ott élő emberek őseiről, de a község neve és földrajzi helye sem mutat folytonosságot. A település tipikus példája annak, amikor a folyó vize egyszerre jelentetett áldást és átkot. A nyolc évszázadot megélt halászfaluban, Tiszahalászon a Tisza évszázadokon át a megélhetést, az életet jelentette, 1876-ban a falut mégis a végpusztulásba vitte, a népét pedig koldusbotra juttatta.

A Szoljon.hu cikkéből kiderül, hogy az elsodort helységről mesélő Óhalászi Holt-Tiszán csónakázunk a tározó kiváló ismerőjével, Fejes Lőrinc kiskörei szakaszmérnökkel.

Az a hír járja, hogy falut és temetőt rejt az Óhalászi-sziget. Sokan úgy tudják, ezeket ma már víz borítja. Részben igazuk van, részben viszont tévednek. Az igazság az, hogy ártéri területen fekszik a sziget. Van, hogy száraz lábbal, van, hogy csónakkal lehet megközelíteni az egykori Tiszahalászt.

– Elődeink a XIX. század második felében védtöltéseket építettek a Tisza két partján. A Kis-Tisza és a Nagy-Tisza között alakult ki Magyarország legszélesebb hullámtere. Ahogy épültek a töltések, az áradások alkalmával mind kevesebb helye lett a szétterülő Tiszának – kezdte a múltidézést Fejes Lőrinc.

Egyre nagyobb árvizek keletkeztek, és volt egy település, mely az árterületen feküdt. A honfoglalás kori, ekkoriban közel félezer lelkes Tiszahalász is ilyen.

– Évről évre új árvízi rekordok születtek, az árterületen fekvő települést pedig egyre nagyobb veszély fenyegette. Az 1870-es években egy rekordokat döntögető árvízsorozat indult el, amit nem lehetett előre látni – folytatta a szakember.

– Végül 1876 márciusában egy minden korábbit felülmúló áradás érkezett, hogy teljesen romba döntse Tiszahalászt. Úgy tudni, valamennyi ház megsemmisült, a lakosságot pedig menteni kellett.

Az akkori Heves vármegyei vezetés egy új település építését szorgalmazta. Tiszahalász egykori lakói végül Sarud és Poroszló között alapították meg Lőrincfalvát. Schlunek Lőrinc szatmári püspök adott helyet a falunak, a település a mai napig viseli a nagylelkű adományozó nevét: Újlőrincfalva. A Heves Megyei Levéltár megemlíti azt is, hogy a régi faluhely nagy részét napjainkra már elnyelte a szőke folyó. Időszakosan szárazföldre kerülő részén csupán egy, Szőllősi Mihály által 1848-ban állított temetői kereszt áll, amely az idő vasfogával és a természet erőivel dacolva jelzi az utókornak, hogy valaha létezett e helyen egy község, melyet Tiszahalásznak hívtak.