Kocsmasirató

Keservesen fordítom el a fejem a kocsma előtt, ha épp arra visz utam. Én, aki a fél életemet a pultok előtt töltöttem, osztva az észt és hallgatva a talajon állók bölcsességét, most a gázra lépek, hogy gondolkodni se kelljen a dicsőség múlásán. A játékától megfosztott gyermek nem lehet esendőbb, mint jómagam, az egykor volt világfi, akiből látjátok, mi maradt vénségére. 

Csak rimánkodni tudok, hogy ne a bennem rejlő korhelyt kérjétek számon! Mert bár keverten és kommersz cseresznyén szocializálódtam, de megittam a rumpuncsot, a tőkét sosem látott homoki fehéret is, nem ezek vonzottak az ivók füstös zugaiba. Nem ám! A társasági élet faragott belőlem bútorlábat: ahol emberek vannak, ott az életismeret, amiből a mai napig élek. 

E kincset sajnálom, amikor a cudar világ képlékenységét siratom. A kihalt kocsmasorstársakat, s főleg a meghasonultakat, akiket beszippantott a hamis jelen kegyetlensége. Benneteket, akik a nagykerből kannában hordjátok a cefrét a tévé elé. Hiányoztok, mert tudom, hogy ami egykor jó volt, az nem lesz ugyanaz soha többé. 

Árván érzem magam, amikor a korsókra gondolok, amelyekkel ezer barátságot pecsételtünk meg örök időkre. Remélem, legalább az illúziókat még szomjazzátok, ha a jó szót már kevésbé is. Hiszen olyasmiket éltünk át együtt az évtizedek során, mint az újabb és újabb szerelem. Kopó emlékké lett mind, még ha egyik-másik szép is volt valaha.