Pihepuha

Most, hogy egyszerre ilyen sok ember nyilvánít véleményt mindenről pro és kontra a világ nagy vagy jelentéktelen dolgairól, én már nem csatlakozom az okosakat mondók listájához. 

Miközben kattintgatok a neten, bele-beleolvasgatok ebbe-abba, de nem szólok hozzá már semmihez. Mindenről eszembe jut valami, de azt inkább megtartom magamnak. Mégis van néhány olyan oldal, amik lázba hoznak. Ezeken minden kommentet elolvasok, hogy okuljak a mások tapasztalataiból. Ilyenek a kertészeti oldalak, s néhány gasztrofelület. 

Decemberben régi visszatérő dilemmám az azonnal puha mézeskalács receptje. Írtam már erről korábban is, és néhány kedves olvasó kedvesen meg is osztotta velem a tuti receptet. Ezeket rendre kinyomtattam, és beraktam egy megörökölt, megkopott szakácskönyvbe. 
Az ínyesmester nagy szakácskönyve című vaskos kötet néhány évtizede minden háztartásban ott lapult. Kiváló, átfogó munka, biztos támasz a hétköznapokban és az ünnepekre készülve is. Minden benne van, csak a tartalomjegyzék alapján, lapozva kell rábukkanni. Lassabb folyamat, mint az internetes keresőn böngészni, de meghittebb is. A legjobb érzés az, amikor kihullanak belőle mindenféle, kézzel írott, megsárgult receptek, amiket megörököltem. 

Jó emberek firkantották fel egy fecnire a tökéletes étkek hozzávalóit. Tudom, hogy a pihepuha mézes titka is ezek között a ragacsos cédulák között lapul.