Vízkereszt

Vízkereszt van, ránk csapta az ajtót a karácsony. A szobában a fenyőfa a lábad elé terítette leveleit, a mákos kalács maradékába csaknem beletörik a fogad, a szaloncukor, bár az íze mit sem változott, nem olyan már, mint amikor megvolt hozzá hangulatod két tányér töltött káposzta között. 

Vízkereszt van, de a háromkirályok aligha hozzád kopogtatnak be. Hozzád régóta legfeljebb a postás érkezik meg, arany helyett gázszámlával, tömjén helyett ilyen-olyan felszólítással, a mirháról pedig azt sem tudja, hogy micsoda. Esetleg a szomszéd is rád néz, mert nem látott már vagy két hete, s érdeklődik, hogy mi van veled. Csak a szokásos, mondod, nehéz volt kikecmeregni a punnyadásból. 
Titkon örülsz, hogy fontos vagy valakinek, ha nem is feltétlenül annak, akinek a legfontosabb szeretnél lenni. Majd ők is jönnek, ha jobb idő lesz, ha felépül végre a házuk, s ha a gyermek már nem lesz taknyos. Lebontod a karácsonyfát, s közben arra gondolsz, hogy mindjárt díszítheted újra, reménnyel, várakozással, prolongált örömmel. 

Eszedbe jut, hogy mások vidáman dicsekszenek a boldogságukkal, hülye pulóveres, szeretetteli képeket tettek ki a Facebookra, azokon meg csokornyakkendőbe öltöztették a bölcsődést is. Amikor neszezést hallasz, összerezzensz: Gáspár, Menyhért, Boldizsár? Valaki a kulcsot keresi a lábtörlő alatt; aligha Napkeletről érkezett, hiszen ismeri a dörgést. Örültök egymásnak, hiszen megérkezett a farsang.