Mi vagyunk a rockerek!* – 3. rész: Péntek reggel jött a Magyar Ifjúság, én is megkerestem a fürdőruhás lányt

Ennek egyik fő oka, hogy a közízlés skáláján továbbra is a hagyományos alapokra építkező, szentimentális, nyálas-romantikus vagy nagyrészt semleges mondanivalójú „slágerek” domináltak. Lehet, hogy ennek nem kellett volna törvényszerűen így alakulnia, de sokan maradtak pozícióban olyanok, akik azon mesterkedtek, méghozzá elég hatékonyan, hogy az ammóniát is lenyomják a torkunkon. Harmadik fejezetünkben sem kerülhetjük meg a jelenséget.

Az átalakulás során a „nagy generációhoz” sorolt előadók közül a nők főként szólistaként próbáltak szerencsét, míg a férfiak többsége a zenekari felállásban látta a jövőt. Mindkettőnek volt közönsége, miközben a korábbi „sztárok” kikoptak a műfajból, vagy hatványozottan vesztettek nimbuszukból. Vajon a mostani nyugdíjasokon vagy hamarosan azzá válókon kívül emlékszik még valaki Ambrus Kyri, Mátrai Zsuzsa, Izsmán Nelly, Fenyvesi Gabi, Sárosi Katalin, Magay Clementina, netán Vámosi János, Pápay-Faragó László, Németh József nevére? Pedig ők még az ismertebbek közé tartoztak, s a mai kifejezéssel „szórakoztató elektronika” elterjedésekor szinte megkerülhetetlenül uralták a piacot. (Legyen büszke rá, akit kifelejtettem.)

Koncz Zsuzsa, Kovács Kati és Zalatnay Sarolta viszont tarolt, miként a Korda György vagy a Koós János-vonal is tartotta magát – mint ma már látható, további évtizedeken át. Utóbbiakat mégsem soroljuk a nagy generációhoz, nem elsődlegesen életkoruk, sokkal inkább az általuk megjelenített imázs okán. Ugyanakkor az sem állítható, hogy az „öreg bölények” közül a zeneszerzők és csatolt társaik is feladták volna. Némelyikük továbbra is dömpingszerűen ontotta a több évtizedes rutinjára épített melódiákat és a bárgyú-bugyuta szövegeket, ráadásul mindig találtak olyanokat, akik elő is adták ezeket. Nem tudom, a hallgató szerencsésnek mondhatta-e magát, amikor észlelte, hogy új kedvencei közül is sokan beálltak a sorba – talán azt remélve, hogy a jól becsatornázott káderek farvizén ők is könnyebben evickélhetnek a népszerűségbe –, de az illetékes elvtársakat feltehetően ez érdekelte a legkevésbé.

Az evolúció sokáig tartott (talán soha nem is ért véget), annak viszont örülhetünk, hogy a lagymatag tempóba nem mindenki törődött bele. Az úttörő Illés, valamint az Omega ismertté válásával felgyorsultak az események. (A Metrót is sokan ide sorolnák, én nem teszem, noha elismerem, hogy megvolt bennük az indíttatás, de valami – talán a dalszövegeik? – miatt szerintem nem említhetők egy napon az előbbi kettővel.) Mi itt, az Isten háta mögött, eleinte ebből annyit érzékeltünk, hogy a cipőre boruló szárú nadrágok és a szilon ingek színes kavalkádja mellett egyre több fiatalnál feltűnt a befőttes gumikkal rögzített laposelemekkel felturbózott teljesítményű, bőrtokos Sokol rádió, később a kazettás magnó is.

A televízió és a rádió kínálata, bár visszafogottan, elkezdett alkalmazkodni a kereslethez. Olyan műsorokkal igyekeztek megnyerni bennünket, mint a Halló fiúk, halló lányok, a Táskarádió, a Vasárnapi koktél, a Csak fiataloknak, a Kettőtől hatig – majd ötig – címet viselő kívánságműsor, később a Tízen Túliak Társasága, az Ötödik sebesség, a Tapsifüles, az Egymillió fontos hangjegy, és még sorolhatnám. Nem volt könnyű vállalás, tekintve a bivalyerős konkurenciát, mindenek előtt a Szabad Európa Rádiót és a Radio Luxembourgot, de azért igyekeztek, időnként nem is hiábavaló módon.

Az alábbiakban pedig a tárgyalt témához nem is annyira közvetetten csatolható széljegyzet következik. Ahogy Nyugaton a rockhoz kapcsolják a szexet és a drogokat, vélelmezhetően azért, mert a triangulum így teljes, a hazai változatban sem kerülhető meg a létező párhuzam, annyi módosítással, hogy a drog helyett a pia kínált kézenfekvő alternatívát. (Sorozatunk további részeiben is elő-előkerül majd utalásszerűen mindegyik fogalom.) 

Természetesen a szocializmus fáradságos építése közben mint oly sok egyéb, a szexualitás is csak módjával vált a szub-, majd az általános kultúra verbális és vizuális részévé, még ha nem is annyira szemérmesen, mint a béketábor prűdebb országaiban. Ha nyikorogva is, de kinyílt a szelep, s a könnyűzene ehhez is hozzátette a magáét. A kulturális szcénában persze voltak ennek előzményei, főként a szépirodalomban és a filmiparban – gondoljunk bele, Radványi Géza közvetlenül a háború után Valahol Európában című filmjében már a letépett ruhából kibuggyanó fél mellel illusztrálta a női megaláztatást, majd Kádár-féle konszolidációt követően némelyik rendező (mások mellett Jancsó, Szabó István) már a vásznon, míg mások a tévéjátékokban is egyre gyakrabban szerepeltették teljesen vagy félig lemeztelenített, esetleg csábító neglizsében pózoló hősnőiket.

A szórakoztató zenében – ki vagy mi más? – az Illés zenekar számított a kimondhatatlan utalások pionírjának azzal, hogy igenis kimondták. Hogy csak a legismertebb számaikat említsem, az Oh, kisleányban például azt, hogy amit ő tud adni, az ki nem mondható. A Kéglidalban a lányok reggel mennek el, Sárika némi lelki ráhatást követően megadja magát, és kell az a lány, aki jó, amikor hátradől az ágyon. Hasonlókról szinte minden szerelemes számukban értekeztek, aminek nyomán mások is felbátorodtak, így a hetvenes években már nem volt valamirevaló előadó, aki ne énekelt volna izzó éjszakákról, forró ölelésekről meg ilyesmikről. Ám ez még mindig a beat volt, nem a hamisítatlan, kőkemény rock. Csak araszoltunk lassan az ismeretlen felé, de így is haladgattunk.

„Péntek reggel jött a Magyar Ifjúság, én is kerestem a fürdőruhás lányt” – játszotta évekkel később visszatekintve a jelzett időszakra a P. Mobil, és ebben benne van, amitől a dolog működni kezdett. A kommunista fiatalság, a KISZ központi lapjánál ugyanis rájöttek, hogy a brossúra-szövegek és a termelési beszámolók (el)fogadtatása sokkal hatásosabb lehet, ha árukapcsolással próbálják eladni a portékát. Így került óvatosan a hetilapba a kétoldalas könnyűzenei kitekintő – amiben a későbbiekben még halovány rendszerkritika is megfogalmazódhatott –, valamint egy szintén dupla kolumnás nemzetközi sajtótallózó, amiben egy-két hasáb a ledérebb öltözetű hölgyek fotóinak is jutott. Eleinte persze – miként más sajtótermékekben – legfeljebb egzotikus törzsek lányainak fűszoknyás félaktjai, később viszont célirányosan komponált – de a határokat tiszteletben tartó, esetleg terelő vagy humoros kommentárokkal felcímkézett –, valamelyest kitárulkozóbb fotók is gazdagították a látványt. A politika ilyetén való összekapcsolása a tömegigényekkel nemigen használt ugyan a szocialista berendezkedésnek, de feltehetően nem is ártott. Újabb csavarás történt a szelepen.

Nagyjából ennyi szex volt a történetben a 70-es évek elején; a későbbiekben több lett, erről majd másik alkalmakkor írok. Ami a tárgyalt időszakot illeti, péntekenként a selypi postán már magam is megvásároltam a Magyar Ifjúságot, valamint havi rendszerességgel az Ifjúsági Magazint (IM) és a Világ Ifjúságát. Az IM, bármilyen hihetetlen, a megjelenés időszakához képest szórakoztató volt, tényleg csak a kötelező minimumot szem előtt tartva öntött nyakon az ideológiával, a többi téma viszont lekötötte az érdeklődő fiatalságot. A Világ Ifjúsága viszont végig a szocialista internacionalizmus szellemét ápolta egészen a kifulladásáig. Csöppet sem kár érte, még az idő múlását kísérő nosztalgia megszépítő pillanatainak erejéig sem.

Ugyancsak ebben az időben, 1974 táján végre ismét eljutottam egy élő koncertre, mégpedig a közeli Petőfibányán a Bergendy együttes fellépésére. A banda ekkor már a csúcson volt egy ideje, olyan számokkal, mint a Szellemvasút, a Darabokra törted a szívem vagy az Iskolatáska. Érdekes volt a minden: Demjén bozontos Angela Davis-frizurája, a fényes fellépőruhák, az élesben megszólaltatott hangszerek. Bámultam, ahogy csak egy vidéki suttyó bámulhatott – hamarosan az első Fradi-meccseimen éreztem hasonlóan suttyónak magam a szövetnadrágomban meg a tergál kardigánomban, amiket otthon rám parancsoltak.

Nem sokkal később ugyancsak Petőfibányán láttam a Geminit is, az már nem tetszett annyira – pedig nekik is voltak a rádióban rongyosra játszott számaik –, viszont másnap órákon át lehetett ecsetelni az élményt a suliban az irigykedő haveroknak. Sajnos a csajokat csak a beszámoló érdekelte, s miután meghallgatták, odacsapódtak az idősebb nyolcadikosokhoz.

Még egy-két év, és nyolcadikos lettem én is, attól kezdve pedig nagyot fordult velem a világ. Hamarosan olvashatjátok.

* A címben azért csillagoztam be a „rockerek” szót, mert az előző fejezetek megjelenése után többen szóvá tették – mások mellett egykori kolléganőm, Szuromi Rita is –, hogy számos hasonló kifejezésnek, szlengnek a fiatalabbak már nem tudják a jelentését. Sajnos, ezek valóban egy adott korszakhoz köthetőek, de bízom benne, hogy a végére érve minden egyértelművé válik majd. Ahol nem, ott igyekszem megmagyarázni.