Mi vagyunk a rockerek! – 4. rész: Majdnem szex és majdnem rock, egyelőre pia nélkül

Legutóbb ott hagytam abba, hogy szex, pia és rock and roll. A pia még várhat – az majd a későbbiekben kap szerepet, bár előre közlöm, hogy e téren nincs mire büszkének lennem, ezért csak akkor emlegetem, ha nagyon muszáj –, az erotika viszont újra és újra visszarángatja az ember gondolatait tinédzserkori önmagához. Nem a jelenhez viszonyítva kell elképzelni azokat az időket. 

Nem volt internet, pornó is csak nagyon-nagyon elvétve, az iskolapadok rejtekében néhány fotó, kártya vagy a német nyelvterületekről becsempészett, rongyosra lapozott újság formájában, de igazából nem is igényeltük. Tobzódó hormonjaink számára egy-egy izzadt kézfogás, néhány lopott puszi is maga volt a mennyország. Nyilván a plasztikusabb szex is jelen volt fantáziánkban, megbecsültünk minden ehhez közelebb vivő verejtékcseppet. Egy felsejlő sötét háromszögért többször is megnéztünk egy máskülönben számunkra érdektelen filmet, és napokig polemizáltunk azon, hogy a tévében táncoló Lollobrigida a gyöngysoros ruhája alatt vajon viselt-e bugyit.

Vitatkoztunk, hogy a kártyanaptáron félig átlátszó szelvény mögött pózoló csaj tényleg ruhátlan-e, és a barátunkká fogadtuk, akinek olyan golyóstolla volt, amin, ha lefelé fordítottuk, meztelenre „vetkőzött” a fürdődresszes lány. Akinek mindezek nem lettek volna elegendők, az évtized közepétől évente egyszer az újságárusoknál megvásárolhatták a sajtónapi Tollasbált vagy a hosszú időn át a Népstadion színültig megtölt színész-újságíró focimeccsek alkalmi kiadványát, a SZÚR-magazint, amelyekbe szintén kerültek külföldi lapokból kiollózott meztelen nők. Ám mibennünk jóleső bizsergést váltott ki az is, ha a Tüskevár folyatásában, a Téli berekben Tutajos félszegen megcsókolta kis barátnőjét, vagy ha Szilvási regényeiben a kamaszok egymás szemében keresték önmaguk boldogságát.

Amikor feljegyeztem magamnak, hogy „filmek”, két, számomra így vagy úgy meghatározó alkotásra gondoltam. Az egyik Az utolsó mozielőadás című Bogdanovich-rendezés, amit először – jóval a korosztályos tiltás lejárta előtt – jobb híján a mátravidéki erőműi mozi lengőajtajának a rései között láttunk. Nem csak a medence ugródeszkáján vetkőző Cybill Shepherd látványa és a számunkra is időszerű coming of age – felnövéstörténet – volt érdekes, hanem az egész sztori hangulata: a céltalanul lődörgő, a koreai háború árnyékában illúzióikat vesztett amerikai fiatalok meséje, ami a szinte a nyakukra hágó „ellenkultúra”, a rockabilly és a beat-éra, ebből következően pedig a rock and roll előérzete volt. Igaz, ezt csak jóval később, a filmet már felnőtt fejjel látva állapítottam meg, addig inkább csak éreztem.

A másik a sajátosan magyar, A kenguru című film, amit 1976-ban mutattak be. Nemrég újra előástam, és ahhoz képest, hogy az első hazai „road-mozi” története a végletekig banális, jó érzés volt látni az akkor még fiatal színészeket, a gépjárműtípusokat, a sémás karaktereket és helyzeteket; kellemes volt újra átérezni a korabeli nyarak hangulatát, és nem utolsósorban hallgatni a zenét. A korszak szinte valamennyi top-előadója – köztük a főcímdalt jegyző Fonográf, továbbá az LGT, az Omega, a Skorpió, a Generál, Koncz, Zalatnay és Kovács Kati – kapott néhány percet. Nem véletlen, hogy a lőrinci moziban sorba kellett állni a jegyekért, bár utóbbiban közrejátszhatott a főiskolás Vándor Éva sejtelmesen fotografált cickója is.

Aztán a memóriamankómra felírtam azt is, hogy „farmernadrág”. Az idősebbek bizonyára egyetértenek velem abban, hogy visszaemlékezésemet talán ezzel kellett volna kezdeni. A farmernadrág és a dzseki, majd az ingek és zakók ezerféle változata kincsnek számított a szó valódi értelmében is, ha az áraikat nézzük. Eleve nem volt egyszerű ezekhez hozzájutni, kezdetben a márkásabb darabokat sokan más országokból, például Jugoszláviából hozatták be, később pedig az Ecseri úti használtcikk piac vált a fő beszerző hellyé. Amíg a jeans nem avanzsált általános ruhadarabbá, sanszos volt, hogy átverik az embert, ezért ha valaki először indult vásárolni, vagy olyannal kísértette oda magát, aki állítólag messziről is felismerte a hamisítványt, vagy hosszas felkészítésen esett át, hogy mire érdemes figyelni, melyik övbújtatónál kell kopáspróbát tartani és hasonlók.

Talán beszédes, hogy amikor az első farmeromat, egy svédzsebes Rifle-ot hosszas otthoni rimánkodás után megvásárolhattam, már majdnem 14 éves voltam. 1975 őszén, egy esős napon nyitástól zárásig bóklásztam a Tangó – az „Ecserit” neveztük így – sikátorai között. Felpróbáltam vagy harminc nacit, volt, ahová többször is visszamentem, tűrve a nagypofájú árusok gúnyolódását, míg végül leperkáltam az eredetinek tűnő – az is volt – nadrágért 1300 forintot. Nagyanyám egyhavi nyugdíja volt ez az összeg, de boldoggá tett, hogy egy Ica nevű lány után én lehettem az osztályban a második, akinek igazi farmere volt, és végre mások is láthatták, hogy tartozom valahová.

A tudatos koncertlátogatóvá váló énemre már nem sokat kellett várni, mindössze három koncertnyit. Mindháromnak Petőfibányán lehettem részese, és mindháromra már a farmernadrágomat vehettem fel. Az első egy Fonográf koncert volt; a zenekart nem kedveltem különösebben, de Szörényit és Bródyt igen, ezért néztem meg őket, maradandó benyomások nélkül.

A következő az akkor már Révész Sándorral nyomuló Piramis, ugyancsak a kultúrházban, ahol a rockbulikra a későbbiekben jellemző „küzdőteres” nézőtér helyett még szépen elrendezett billegős székek várták a közönséget, mint ha csak moziban lettek volna. Mondjuk, részben érthető, hiszen a publikumban főleg a helyi üzemek dolgozói foglaltak helyet, a férfiak öltönykabátban és kitett inggallérral, az asszonyok pedig dzsörzé ruháikban, amik talán még szikráztak is, ha a harisnyájukhoz súrlódott; az ember szinte látta, hogy a belépőjegyet másnap beragasztják a brigádnaplóba, letudva a havi kulturális penzumot.

A banda kijött, Závodi és Som felvette a nagyterpeszt, Révész a fekete bőrnadrágjában feltekeredett a mikrofonra, aztán, amikor véget ért a Szállj fel magasra, az ezerfejű ülve maradva tapsikol, mintha csak színházban lennének. Néhány helyi fiatal, akik jártak már bulikban, megpróbált a színpad előtt ugrálni, ám őket a rendezők hamar rendre utasították, engem pedig a hetedik sor környékén majdnem a székek alá gyűrt a szekunder szégyen.

Nem erre készültem – fogalmazódott meg bennem, de hogy mi a fenére, csak a következő alkalommal derült ki, amikor a P. Mobil volt a vendég. Már ott álltam a színpad előtt – a székekre nem emlékszem – a két tucat között, akik kíváncsiak voltak a környéken névtelen bandára. A tévében, a rádióban nem szerepelhettek, az újságokban nem írtak róluk. Meghallgattam A kintornás szerencséje című műsorukat, miközben önfeledten ugráltam, ahogy a nálam pár évvel idősebb fiúktól és lányoktól láttam, és nagyon-nagyon szabadnak éreztem magam.

Innen folytatom legközelebb, de egy kicsit még visszamegyek majd az időben.