Az elsodort Tiszahalász: A folyó árvízi hajósa segített a bajba jutott lakókon

Aki a Tisza-tóra érkezik, annak bizonyára megemlíti valaki azt az érdekességet, hogy a tó közepén valamikor egy falu állt az Óhalászi-szigeten. Ez a sokszor csak néhány lelket számláló falu csendesen, a Tisza mellett élte dolgos mindennapjait. A helybeliek együtt léteztek a folyóval, ami néha elmosta szeretett lakhelyüket. Tiszahalászt nem a tározó építésekor árasztották el vízzel, mint ahogy az például Erdélyben is történt, hanem száz évvel ezelőtt sodorta el a Tisza árja, és az ott élő embereket Hartl Ede telepítette át a mai Újlőrincfalva területére - olvasható az ilovetiszato.hu portálon.

A cikkben - amely Fejes Lőrinc és Szuromi Rita Falu az ártéren című könyve alapján készült - külön foglalkoznak az Óhalászi-kilátóval és a temetővel. Mint írják, az 1848-ban állított kőkereszt talán az egyetlen dolog, ami megmaradt Tiszahalászból. Ezen 1989-ben végezték el az első rehabilitációt, amikor az akkori Füzesabonyi Állami Gazdaság és a Középtiszai Vízügyi Igazgatóság munkatársai a temetői kereszt alapzatát helyreállították és ráhelyezték azt a vaskeresztet, aminek sikerült dacolnia a természettel. Mint írják, ha itt belátnánk a föld alá, akkor nem találnánk sok sírt, hiszen évszázadokon keresztül nem itt volt az első temető. Ez csak a második, amit két évtizedig használtak, ugyanis a szabadságharc idején betelt a korábbi, ezért ebben az időszakban a halásziaknak ezt a problémát meg kellett oldaniuk. Körülárkolták az új temetőt és 1848-ban felállították a ma is látható talapzatot - ami Szőllősi Mihály nevéhez fűződik -, de a hivatalos felszentelése és keresztállítása csak 1849-re halasztódott.

Az elfeledett faluról, Tiszahalászról egyebek mellett felidézték, hogy hajdanán egy templom állt Tiszahalász nyugati részén: a Kenderföld dűlőnél, ahonnan a szántások alkalmával sokszor bukkantak cserépdarabokra, lándzsahegyekre és ismeretlen érctárgyakra, de ezeket a lakosok értéktelennek ítéltek meg. A Tisza, a XIX. századi szabályozása előtt teljesen más arcot adott az Alföldnek, mint amit ma láthatunk, hiszen a folyó rendszeresen kilépett a medréből és igen erős volt a meanderező tevékenysége, ami a folyómeder folyamatos mozgását, változását eredményezte. Egyes feljegyzések szint az Alföldön jelentős erdők voltak, ugyanakkor a nagyobbik felét mégis sík, ligetes sztyeppe jellemezte.

Tiszahalász kezdetben szolgáltató falu volt, azaz az államalapítástól kezdve egészen a tatárjárásig látta el az államapparátust élelmiszerrel, nevéhez híven hallal. A település pecsétjén két hal is megjelenik, sőt mi több, Újlőrincfalváén is. Ezen kívül mindkettőn megtalálható még egy heraldikai egyszarvú, egy csillag és egy halászó kas is, amit már 1697-ben is használtak.

A cikkben foglalkoznak az 1876-os tiszai árvízzel is, ami elmosta a falut. A Tiszán és mellékvizein az 1700-as évek második felében kezdődtek meg a gátépítések és a lecsapolások, amelyek később teljesen átrendezték a látképet. Az 1830-as árvíz ráirányította a kormányzat figyelmét a Tisza völgyére és nyilvánvalóvá vált számukra, hogy rendezni kell a helyzetet. Elindultak a felmérési munkálatok, de azok kivitelezését az 1843-as ’44-es és ’45-ös hatalmas árvizek súlyos károkozása után kezdték meg. 1876-ban ismét jött egy nagy árhullám, ami a már megkezdett szabályozás miatt sokkal magasabbra emelte a vízszintet, amit a korban csúcsdöntőnek neveztek. Több gátat is átszakított a megindult folyam.

A Tiszahalászon élők életébe a taskonyi védőgát átszakadása hozott fordulatot 1876. március 24-én. Ekkor 415-en lakták, területe pedig 8700 hold volt. Amikor a megyei küldöttség szemlére indult, csupán három házat talált épségben. A tiszahalásziaknak a környéken élők nyújtottak segítséget, és az elöljárók elképesztően lesújtva találtak rájuk, hiszen nincstelenné váltak. 1877-ben az a döntés született, hogy az új faluhelyet három év alatt építsék fel és a régi falut, azaz a beltelkeket és a megmaradt három épületet az 1879-es év végéig bontsák el és adják át az uradalomnak. Volt, aki nem akarta továbbra sem elhagyni Tiszahalászt, viszont 1879-ben erőszakkal kitelepítették őket.

A kitelepítés történetében még megjelenik két fontos alak: Harth Ede és Schlauch Lőrinc. Az előbbi, azaz Hartl Ede építész volt, uradalmi bérlő, „a Tisza árvízi hajósa”, aki az 1876 és 1879 évi pusztító tiszai árvizek idején, saját javai pusztulásával nem foglalkozva, életét nem kímélve sietett Tiszahalász bajba jutott lakosságának megmentésére. Hartl Edét önfeláldozásáért, emberbaráti segítségnyújtásáért 1880-ban Ferenc József Magyarország nemeseinek sorába emelte és a Nyárádi előnév használatának jogával tüntette ki. A tiszahalásziak mégsem róla nevezték el az új falujukat, hanem Schlauch Lőrincről, mert az ő birtokán kaptak helyet.