Mi vagyunk a rockerek – 6. rész: Ázott köpenyét kölcsönadta rám az ég

Az élőben játszott rock and roll a környékünkön – bár egyre erősebb igény mutatkozott a műfajra – az első időkben kuriózumnak számított, s csak a legfanatikusabbak vállalták, hogy a nagyközönség előtt gitárt akasztanak a nyakukba. Az 1960-as évek közepétől-végétől már felénk is működtek „beatzenekarok” – a köznyelv csaknem minden gitáros-dobos-billentyűs formációt ekképpen definiált –, mint a lőrinci Hedroms, Selypen a cementgyári Flowers és a cukorgyári Frakk – amely a Mikró elődje volt 68 végétől, és Tajti Géza alapította mindkettőt –, Petőfibányán a Box, Apcon a Fantoms (Phantoms), s a felsorolás aligha teljes.

Ezek az együttesek főleg táncos rendezvényekre szerveződtek. Igaz ez akkor is, ha a repertoárjukban már a Szabad Európa Rádió államilag erősen zavart, rendkívül népszerű, Teenagerparty című a műsorából és más adókról sokadik nekifutásra is mérsékelt sikerrel lekoppintott „keményebb” számok is szerepeltek. A hiányzó nyelvtudást legtöbbször kamu angollal pótolták, s nem számított szégyennek az sem, ha kottaállványra helyezett spirálfüzetekből énekelték a szöveget.

A hatvani Treff más utat választott, az angolszász feldolgozások mellett saját számokkal is kísérleteztek. Eleve koncertzenekarnak készültek, s olyannyira egyedinek számítottak a környéken, hogy az egyik próbájukról még a Heves Megyei Hírlap elődje, a Népújság is tudósított 1973 februárjában. A Kristály-kastélyban – ami akkortájt cukor-és konzervgyári művelődési házként szolgált – kereste fel őket néhai újságíró kollégánk, Moldvay Győző.

„Fél esztendeje dolgoznak együtt. Nyúlánk, barna, trikóinges fiatalember a hangadójuk. Speck János.

— Egyszerre szereltünk le a hadseregnél, aztán itthon nagy hirtelen összerázódtunk. Hajdan mindannyian zeneiskolába jártunk, alapképzettségünk megvan a muzsikáláshoz. A zenekaron belül enyém a szólógitár, Csaszli Jancsi pengeti a másodikat, Nagy Feri (beceneve Csonti volt – A szerk.) dobol, Csaszli László pedig menedzsel bennünket.
— Nocsak! Tehát mellékkeresetre megy a játék?
— Nem! Magáért a muzsikáért csináljuk az egészet. Jó együtt lenni, hangulatot teremteni. Amit alkalmi kiközvetítéssel keresünk, éppen a hangszerek javítását, pótlását futja. Legtöbbet itt játszunk, gyári fiataloknak.
— Példakép?
— A Lokomotív GT! Mi a kemény muzsika hívei vagyunk.”

A gyorsinterjú ma már kultúrtörténeti érdekesség. A Treff tavaly nagy koncerttel ünnepelte meg a zenekar fennállásának ötvenedik évfordulóját. Az alapítók közül régóta egyedül Speck János – aki az indén már 74 éves lesz – biztosítja a folytonosságot.

Egy jóval későbbi, 2001-ben a Borharapó elnevezésű kocsmában folytatott beszélgetés során – aminek leirata ugyancsak megjelent a Hírlapban – rákérdeztem a fentiek előzményére is. Széles e környéken Janinál hitelesebben aligha mutathatná be bárki más a 60-as évektől a jelenkorig vezető úton megtett első lépéseket.

– Nyolcadikos lehettem, amikor 1963-64 táján klarinétos-szaxofonosként kezdtem egy dixieland zenekarban. Képzett muzsikusok közé kerültem, mind idősebbek voltak nálam, sajnos, legtöbbjüknek már a nevére sem emlékszem. Rég elmentek a városból, néhányan disszidáltak – idézte fel a hőskort Speki, s nem állja meg, hogy vigyorogva hozzá ne tegye: – Én is mentem volna, csak túl fiatal voltam…

Tehát maradt, osztozva kortársaival a sóvár Nyugat-imádatban, az Új Hang – a beat – köszöntésében, miközben a Bajza-gimnáziumban folytatta felkészülését a nagybetűs Életre. Azaz ott is, meg egy horti srác, Mentsikov Géza diákokból összeállt zenekarában, a Swingsben is, amelynek éppen fúvósra volt szüksége, s Jani felvételt is nyert a szaxijával. Ez már igazi kitörés volt, nyomták a popot – hősünk szavaival: a sok korabeli kutyaütő slágert – a sulirendezvényeken és a közeli kultúrházak elvtársi feelingű termeiben.

– Már egy éve muzsikáltunk így, amikor az első gitáromat megkaptam. Összetákolt, kezdetleges hangszer volt, de elmondhatatlan, mennyire örültem neki – mesélte. Hogy azonban egy életre összeforrjon a szerrel, újabb esztendőt kellett várni. Mindössze két hetük volt a következő fellépésig, amikor Géza váratlanul elment, s a banda szólógitáros nélkül maradt. – Majd én megtanulom a repertoárt – jelentette ki Speck János határozottan, s valóban, félretette a rezet, mint utóbb kiderült, örökre.

A Swings 1969-ig működött, a feloszlást követő pár hónap pedig elsikkadt a jövő tervezgetésében. Mire az ifjú titán új lendülettel vágott volna bele a világ megváltásába, irgalmatlanul bedarálta őt is a rendszer: egyik napról a másikra angyalbőrben találta magát.

– Rétságra vittek. Szerencsém volt, sok jó muzsikussal hozott össze a sors. Alakítottunk egy bandát, bejártuk Balassagyarmat környékét. Előfordult, hogy amikor visszamentünk a laktanyába, bezártak, de ki lehetett bírni.

A leszerelését követően aztán már semmi nem állíthatta meg az úton, aminek az elejére és a végére is egyetlen szót írtak: ROCK.

– Összefutottam Csaszli Janival, akit régebbről ismertem, meg Csontival – ő már rég meghalt, eléggé fiatalon, sajnos –, s a duma vége az lett, hogy alakítunk egy zenekart. Megszületett a Treff. Akkoriban ez így működött – nyugtázta.

A kép nem lenne teljes, ha nem említenénk meg azokat a járulékos nehézségeket, amik akkoriban a zenekarok működését bonyolították. Az előadások hosszas forrasztással és az alkatrészek felkutatásával kezdődtek, működővé kellett varázsolni a sokszor házi barkácsolású hangfalakat és erősítőket. Voltak, aki kitanulták a mesterséget, s így nélkülözhetetlenné váltak a bandák számára, de a ládákat, a dobokat senki nem cipelte helyettük, így a szállítást és az utazásokat is nekik kellett megoldaniuk. Ez szinte minden alkalommal nagy logisztikai kihívást jelentett – hogy mást ne mondjak, nem volt boldog-boldogtalannak autója –, de összességében így is megérte, hiszen azt csinálhatták, amit szerettek, ráadásul csajozhattak is egy jót. Nehéz, ám szépnek mondható idők voltak.

Most pedig újra cikázzunk a kronológiában. A legutóbbi fejezetet azzal zártam, hogy megígértem, beszámolok rocker-létem harmadik legfontosabb eseményéről, első Omega-koncertemről. Már nem emlékszem, 1976 végén vagy 77 elején milyen úton-módon jutottam el Gödöllőre, az agráregyetem aulájába, de egyszer csak ott találtam magam az első sorban. Közvetlenül a színpadnak nyomva csápoltam, a tömeg elsodort volna, ha nem kapaszkodok a Benkő Lacit megvilágító lámpák tartóvasainak egyikébe. A műfüst hömpölygött, még most is érzem az illatát. A zenekar tagjai a hatodik nagylemezük megjelenése során bemutatott színpadi öltözéket viselték, de jó néhány nótát már játszottak a következő, „fehér ruhás”, Időrabló című albumukról is. Például a Napot hoztam, csillagot című számot, amiből opuszunk mostani alcímét kölcsönöztem. Varázslat volt az egész: a produkció, a külsőségek, a hangulat, a zenekar és a közönség együtt lélegzése – meg sem próbálom bővebben érzékeltetni, egyrészt, mert lehetetlen volna, másfelől pedig a rock alapvetése, hogy nem látni és láttatni, hanem érezni kell.

Amikor a koncert után vizesre izzadt cuccaimban a vonatra várakoztam, a vasútállomáson felfigyeltem arra, hogy a hozzám hasonlóan hazafelé tartó fiatalok egy része az akkoriban már letűnőnek hitt hosszú hajat, szűk szárú bőr- vagy farmernacit és majdnem térdig engedett kockás inget visel. Mindegyikük vállán ott volt a kheki színű honvédségi szimatszatyor – némelyikből a borosüveg nyaka is kikandikált – lábukon az alföldi papucs, miközben én, az alig tizenöt éves suttyó, úgy hittem, hogy az iskolában a felsőbb osztályos – ekkor már így fogalmaztam – „hülyegyerekeknél” látott diplomatatáska a legvagányabb dolog a világon. Bevallom, pár napja még jómagam is gondolkodtam azon, hogy beszerzek egyet, de ez az este mindent megváltoztatott.

Hamarosan talán kiderül végre, hogy miért.