Sonka

A mi családunkban a sonka nem hiányzott soha az ünnepi asztalról, de a legfinomabbat megboldogult keresztanyám egyszerű kis konyhájában ettem. Évekig húsvéthétfő reggelén érkeztünk hozzájuk vendégségbe. Aprócska konyhára emlékszem, ahol sparhelten főttek az ételek, és egy parányi kemencében sültek a kenyerek, kalácsok, bukták. 

Kicsi volt az asztal, soha nem tudtuk mindannyian körülülni, de érkezésünkre tele volt mindenféle földi jóval. 
A sonkát, a frissen sült kenyeret, kalácsot az ünnep előtt mindig eltolta kerékpáron a templomba egy takaros kis kosárban, hogy áldás legyen az ételen. 

Húsvét reggelén – a csak ezen a napon használatos – saját hímzésű terítővel borította az egyszerű asztalt. A kenyeret, a sonkát érkezésünkig nem szegte meg. Nem csinált szendvicseket, nem volt az asztalon primőr zöldség, legfeljebb egy kis zöldhagyma, ami tavalyról maradt a kertben. Ezekre az alkalmakra a tormát keresztapám reszelte, ízesítette egy kis cseréptálkában. 

Apám kanyarította a kenyeret, vágott egy-egy szelet sonkát az egészből, s porciózta ki az adagot nekünk, gyerekeknek. 

Azóta sem éreztem azokat az ízeket. Saját nevelésű, András napján vágott hízóból kanyarított, szigorúan bükkfán füstölt sódart őrizgetett keresztanyám hónapokig a család egyik legnagyobb ünnepnapjára. 

A früstök után apám elindult a bátyámmal locsolkodni. 

Ízek, emlékek... Maradjatok még kicsit velem! 
 

Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock