Trombita harsog, dob pereg, mi vagyunk a rockerek – 5. rész: Nagy a Jóisten dizájncentere

Trombita harsog, dob pereg… – e néhány szó az általános iskolában tanult Petőfi-vers, a Csatadal kezdete, amit a mi időnkben megpróbáltak a hivatalos ideológiába suszterolni. A Forradalmi Ifjúsági Napokkal, amelyek összeölelték március 15-e, a tanácsköztársaság kikiáltása, valamint „felszabadulásunk” évfordulóját, igyekeztek olyan hevületet ránk tukmálni – a kommunista ünnepek közé silányítva az 1848-as eseményeket is –, amely illeszkedett a rendszer „filozófiájához”. Teljesen sose sikerült, Petőfit azóta is mindenki szereti, Kun Béláékra pedig ki emlékszik már…

A rockereknek kapóra jött a strófa, verset fabrikáltak a saját ábrázatukra, amit aztán skandáltak is mindenfelé, főleg, ha kellő mennyiségű almaborhoz jutottak. Voltak, akik a parafrázist is parafrazálták, s az ősellenségnek számító másik „végletet” szidalmazták: Trombita harsog, dob pereg, kapjátok be, popperek… (Ugyanezen kultúra terméke volt pár évvel később az „Isten nem ver bottal, csak New Kids on the Block-kal”.)

Kissé előreszaladtunk, ami a címmagyarázat szempontjából talán indokolt, ám néhány bekezdés erejéig térjünk vissza az 1970-es évek közepéhez. Ez az az időszak volt, amikor szinte minden háztartásban villódzott a televízió, de az ezermester családapák már nem erőltették, hogy a képernyők elé helyezett celofánok segítségével színessé varázsolják a fekete-fehér látványt. Az az időszak volt, amikor még kitartottak a tánciskolák, ahol divatjamúlt lépésekre iparkodtak megtanítani a legbénábbakat is – köztük engem –, akik pedig nem shakelni vagy twistelni szerettünk volna, hanem csak azért iratkoztunk be, mert így tett az összes csaj is a környékről. Ez még az az időszak volt, amikor a suliban azzal próbáltak bennünket rávenni a takarékoskodásra, hogy egy- és ötforintos bélyegeket ragasztattak velünk egy kartonlapra, s az így összegyűjtött pénzt elkölthettük osztálykirándulásra. Megjegyzem, nem volt rossz ötlet, azóta is számos olyan hely található Magyarországon, ahová egyébként soha nem jutottam volna el. És az az időszak volt, amikor az iskolai mozibérletnek köszönhetően diákokkal teltek meg a filmszínházak. Erre sem lehet egy rossz szavam sem.

Az évtized közepén a „Gólya hozza…?” című felvilágosító könyv suttyomban kézről kézre járt a diákok körében, az újságok szexológusai – élükön dr. Veres Pállal – pedig hamarosan korabeli celebekké váltak. Az edukáció helyet követelt a vásznon is, ellentmondásos módon olyan korhatár-besorolással, hogy csak azok nézhették meg például a Helga című filmet, akik egyébként is mindent tudtak már, de nálunk legalábbis több mindent.

Az a pár év elhozta a léggitározást is a rádió mindennapi műsora, a Tánczenei koktél gondosan válogatott zenéjére. Kedvenc számainkat pirossal jelöltük be a műsorújságban; Drága Fiú Kortársaim, tegye fel a kezét, aki nem képzelte el, milyen lehet nagyszínpadon, igazi közönség előtt játszani, hajat lobogtatva, miközben a tükör előtt mórikáltátok magatokat a semmit pengetve, vagy, ha extrát is szerettetek volna, a cirokseprővel...?

Nos, ilyen volt a mi kiskamaszkorunk dizájncentere. Innentől fogva esetemben három kézzelfogható esemény, valamint a régebben elkezdődött, de immár a bizonyosságot erősítő lelki-mentális történések sora kellett ahhoz, hogy most végre visszakanyarodhassak eredeti szándékomhoz: megkísérelni annak bemutatását, hogyan és miért lettem rockerré.

Az első történés a selypi cukorgyári tóhoz köthető, ahol a nyári estéken olykor összegyűltünk, hogy a vízparton beszéljük meg a világ nagy dolgait. Egyszer odacsapódott közénk egy két-három évvel idősebb srác, Jónás Zoli, aki nemrég költözött a környékre – Isten nyugosztalja, jó néhány éve már, hogy meghalt, élete utolsó időszakában rockkocsmát vezetett és motoros bulikat szervezett Hatvanban –, s nagy dumásnak számított. Hallgattuk és irigyeltük; az egyik alkalommal kihozta kazettás magnóját, az akkor igencsak menő, bilikék MK 25-öst (persze, hogy menő volt, megfizethető áron mást alig lehetett kapni), és lejátszott egy koncertfelvételt. Valóban koncertfelvétel volt, a kemény akkordok alatt a közönséghangot is jól kivehettük, ő pedig azt mondta, hogy saját maga rögzítette Salgótarjánban, amikor az Omega ott játszott. Később persze kiderült, hogy füllentett, hiszen a felvétel az együttes Élő Omega című, negyedik albuma volt, ami Presserék kiválása után készült, és nem a Trombitás Frédi zenevilágát, hanem a Tűzvihar-féle irányzatot követte. Szerencsére.

Engem megfogott, alig vártam, hogy részese legyek egy igazi csodának. A zene miatt is, meg azért is, mert Jónás Zoli a látványt is említette, lézerestől, működöstől – élménybeszámolót hallhatott valakitől –, s úgy éreztem, ezt nekem is meg kell tapasztalnom. Az biztos, hogy már akkor omegássá váltam – és a mai napig az is maradtam –, amikor legfeljebb a tévében láthattam őket. Így volt ez akkor is, amikor Kóbor Jánosék nem számítottak „csöves” bandának, netán, ha a többiek cikiztek érte, s akkor is, amikor egyébként tiszta szívemből tomboltam a P. Mobil, a Hobó Blues Band és persze a Beatrice koncertjein. (Egy későbbi fejezetben a Ricse kapcsán lesz szó arról is, hogy milyen kicsi a világ.)

A következő, ami formálta és véglegesítette zenei ízlésemet, az, hogy egy kis otthoni puhítás után vásárolhattam egy Supraphon ge 070es egyhangszórós, két potméteres, piros műbőr házas csehszlovák lemezjátszót. Még időben, ugyanis a következő évek igen erősek voltak, ami a hazai lemezkínálatot illeti. Ha volt 90 forintom – ekkorra 66-ról ennyire emelkedett a „könnyűzenei” bakelitkorong ára –, jól meg kellett gondolnom, hogy mire költsem. Soha nem lett nagy gyűjteményem, de az Omega-sor végig megvolt, még az említett, alumíniumborítós Élő Omegát is megvettem háromszoros áron egy neppertől, s egyébiránt is igyekeztem naprakész maradni, legalábbis azokból az együttesekből, amik érdekeltek. Túl sok ilyen nem volt, amelyek pedig a leginkább meghatározták a későbbi éveimet, azok néhány kivételtől eltekintve a stúdiók közelébe sem mehettek. Nem véletlenül vált szállóigévé a koncerteken egyre erőteljesebben skandált mondat: Erdős Péter, a k…. anyád.

Erdős Péter – vegyük át a laikusok kedvéért – egy álszent éra kíméletlen perzekútora volt. Az egykori 56-os forradalmár, aki ezért megjárta a börtönt is, másokkal ellentétben azonban már szabadulása évétől, 1958-tól fontos megbízásokat kapott. A hanglemezgyártó vállalatnál 1968-tól jogtanácsos és a sajtóosztály vezetője, majd a Pro Menedzser Iroda igazgatója lett, területén szinte korlátlan hatalommal. Könyörtelenül szolgálta a rendszer elvárásait. Ne szépítsük: ő volt a legfőbb cenzor; összejött a majd 30 évvel fiatalabb Csepregi Évával, s nem is nagyon titkolta, hogy melyik irány – és főként melyik előadó – élvez elsőbbséget. Nehéz is lett volna palástolnia, hiszen akkor már a vak is láthatta, legalábbis rockzenei körökben, hogy az élethez nem csak tudás, de nem is okvetlenül szerencse kell.

Többször írtam, hogy álszent volt a rendszer, s emlegettem a szelepet is, amit időnként lazábbra tekertek, máskor megpróbálták a lehetetlent, visszanyomkodni, ami már kijött és szétterült. Volt, hogy egy számukra még vállalható határig engedték a jelbeszédbe csomagolt, nem a hivatalos terminológiát követő mondanivalót, máskor viszont orgiát ült a korlátoltság. Jellemző példa, hogy amikor az évekkel korábban disszidált Kű Lajos labdarúgó – akinek a nevét, akárcsak Puskás Ferencét, a médiában nem volt szabad emlegetni – 1978-ban sokak meglepetésére a Bruges csapatában pályára lépett a BEK-döntőben, a szpíker csak úgy emlegethette, hogy „a 10-es számú játékos”.

Míg el nem felejtem, a harmadik meghatározó esemény, amelyre fentebb utaltam, életem első Omega koncertje volt a gödöllői egyetem – akkor még főiskola – aulájában. Legközelebb ezzel – is – jövök majd.