Csitt legyen!

Unokáim lassan négyévesek, elegendő – sőt, hadd dicsekedjem: életkorukat meghazudtolóan gazdag – szókinccsel rendelkeznek. Mindemellett be nem áll a szájuk, akkor is beszélnek, ha nem muszáj. Mondanám, hogy érthető, ugyanis mindketten lányok, ám ezzel meghazudtolnám saját tapasztalataimat, hiszen nekem fiaim vannak, s kiskorukban ők sem hallgatagságukkal hívták fel magukra a figyelmet. 

Néha egész vicces dolgok kerekednek ki abból, ha az apróságok odateszik magukat. Nemcsak őszinték, hanem sajátos logikájuknál fogva olykor eredetibbek is, mint sok felnőtt. Némelyik szülő vagy nagyszülő feljegyzi a böffeneteiket, én sajnos nem tartozom közéjük, így megannyi poénjuk kerül sutba. Máskor viszont, amikor nem is számítok rá, több évtizedes sztorik jutnak eszembe. Mi tagadás, előfordul az is, hogy besokallok a csacsogásuktól és rájuk mordulok, hogy halkabban és kevesebbet. Nyilván kinevetnek; még én örülhetek, ha nem osztják rám a jelzőiket, például, hogy mekkora bohóc vagyok, és akkor finoman fogalmaztam. Ráadásul nincs is szívem erélyesnek lenni, mivel magam is szószátyár kölyök voltam, naponta többször öreganyám idegeire mentem. A vénasszony, amikor megelégelte, elővette minden pedagógiai ismeretét, amit generációk raktak a nyakába, s azt mondta: Vegyél vizet a szádba, kisfiam! Nem rossz módszer, kockázatok és mellékhatások nélkül ajánlom kicsiknek és nagyoknak. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)