Múltidéző

2023.08.14. 20:04

Egri dohány: Nemcsak a Fecske füstölt el...

Indokoltan tesszük ki a virtuális 18-as karikát: az alábbiakban olyasmiről lesz szó, ami – s ezt sajnos a szerző személyes példája is alátámaszthatja – több mint átok: élet elleni merénylet. Elrettentő nosztalgiamorzsáktól és a privatizáció árnyoldalaitól sem mentes írásunkban nem évszázados tevékenységének áldatlan hatásai okán siratjuk az egykori dohánygyárat.

Tari Ottó

Szerencsére a dohányzás társadalmi megítélése az elmúlt időszakban kedvező irányba változott, köszönhetően egyebek közt a megannyi intézkedésnek, a szemlélet átalakulásának. A felismerésnek, hogy ami az egyiknek üzlet, az a másiknak a pusztuláshoz vezető út lehet.

Koporsószeg. Már a mi időnkben is így emlegették a cigarettát azok, akik nem váltak a rabjává. Sajnos utóbbiak akkoriban még jelentős kisebbséget alkottak. A dohányzás az 1990-as éveket megelőzően hosszú időn át elfogadott, sőt, sok esetben szinte elvárt tevékenység volt. Az emberek pöfékeltek a munkahelyeken, az éttermekben, a vonatokon, a szabadtéri mozikban. Szinte mindenhol, minden sarokban állt egy, sokszor a bűzös csikkektől túlcsorduló, jellegzetes hamutartó. A szokás rabjai rágyújtottak a hivatalokban, a vasúti várótermek egy részét számukra tartották fenn, az iskolák vécéiről – noha ezekben akkor is tiltott volt a tevékenység – pedig ne is beszéljünk. Némelyik pedagógus alig várta a kicsengetést, hogy a tanári szoba felé tartva már a folyosón a szájából lóghasson a cigaretta. Ritkaságnak számított az a film, amelyikben a főhős – legyen akár férfi, akár nő – nem vette elő a gyufát vagy az öngyújtót. Mai szemmel nézve a legextrémebb hozzáállást talán az jellemezte, hogy hazánk legnépszerűbb futballcsapatának a mezén előbb egy hazai, majd egy külföldi dohánymárka virított. Szóval, ilyen idők járták.

Én is ezekben az évtizedekben szocializálódtam. Felső tagozatos diákként már többé-kevésbé rendszeresen füstöltem – utólag hiába mondom, hogy bárcsak eltörött volna a kezem, amikor hagytam, hogy az idősebb fiúk rábeszéljenek –, húszesztendősen pedig a láncdohányosok útjára léptem.

Még büszke is voltam rá, miként arra is, hogy kedvencem, a Fecske „legfinomabb” változata a megyeszékhelyemen készült, nem pedig az ország másik szegletében, Sátoraljaújhelyen, Pécsett, netán Debrecenben. Megvolt az okom az elégedettségre, az utóbbi helyeken ugyanis papírszűrővel látták el a nevezett korabeli terméket, én viszont csak vattás filtert voltam hajlandó a számba venni. A győri laktanyában, ahol a 80-as évek elején a katonaidőmet töltöttem, lelkesen mutogattam surranótársaimnak a kantin kínálatát: Látjátok? Egri Fecske!

Ez az a pont, ahol összekötöm a lokálpatrióta öntudatosságot a privatizációval. Ugorjunk egy kicsit az időben: az 1990-es években a laikusok számára is láthatóvá vált a magánosítás folyamata, a későbbiekben pedig az érintettek megtapasztalhatták ennek árnyoldalait is. A kezdeti lelkesedést sok helyen felváltotta a kiábrándultság. Hagyományos, olykor százéves üzemek alakultak át, szűntek meg vagy költöztették más országokba a gyártást. Munkásgenerációk lánca szakadt meg, ezrek kerültek utcára. A változás néhol azonnal lezajlott, másfelé később került rá sor, de a „végeredmény” mindenhol elkeseredettséget szült. E sorok szerzője a rendszerváltozás utáni évtizedekben nem egyszer tudósított a tradicionális gyárak agóniájáról, ám az ezt kísérő szomorú hangulatot aligha volt képes kellő megjelenítőerővel ábrázolni. Nem is lehetett.

Az egri dohánygyárra is hasonló sors várt. Az üzem múltja nagyjából hasonló, mint a tizenkilencedik és a huszadik század fordulója táján fellendülő hazai ipar azon időszakában alapított termelőegységeké. Röviden: 1893. április 25-én az Eger című hetilap tudatta, miszerint „Wekerle Sándor miniszterelnök, mint magyar királyi pénzügyminiszter, hiteles forrásból vett értesülések szerint legújabban ismét megígérte, hogy a jövő évi budget-ba egy Egerben felállítandó dohánygyár költségeit is okvetlenül fel fogja venni.” Aztán „1894. december 11-én Rónai István jövedéki tiszt tudatta a város polgármesterével, hogy a szervezőmunkát elvégezte, és májustól decemberig 120 alkalmazott 250 mázsa dohányból kétmillió szivart készített. A következő évben a termelés már 5,2 millió darabra emelkedett. 1895. január 30-án a városi képviselőtestület megszavazta, hogy a felépítendő gyár részére szükséges területet a vásártér felső részén átengedi.” (Forrás: /www.dohanymuzeum.hu)

Így kezdődött. S hogy miként ért véget..? 2004. június 18-án adta ki a Magyar Távirati Iroda a hírt: a Philip Morris Magyarország Kft. által felkért tanácsadó cég, valamint a Heves Megyei Munkaügyi Központ közösen előre meghatározott ütemterv alapján gondoskodik az elbocsátásra kerülő dolgozók további sorsáról. ... A munkaügyi központ közleménye szerint a döntés értelmében az év végéig az egri gyárban a termelés teljesen megszűnik. Ez 334 fő munkahelyének elvesztésével jár, a leépítés azonban 2005 májusáig elhúzódik.

Általános eljárás ez volt abban az időszakban nemcsak a megyében, hanem országszerte megannyi településen. Alighanem lélekben már megedződtek, akiket felkészítettek az elkerülhetetlenre.

Az Egri Dohánygyár dolgozói azonban jó tíz évvel korábban még azt hihették, hogy a jövőjük biztosított. Ezt erősítette az 1991-ben érkezett új tulajdonos kommunikációja is, amint arról személyesen is meggyőződhettem. A cég vezetése 1994 őszén egy fiatal olasz menedzserre, Marco Terribilinire bízta az ügyvezető igazgatói teendőket, nekem pedig az volt a dolgom, hogy bemutassam őt és az elképzeléseit. Máig emlékszem a találkozóra, ami jó hangulatban zajlott. Az interjú előkészítése során megbeszéltem kollégáimmal, hogy a kényesebb kérdéseket lehetőleg elkerüljük; a dohányzással kapcsolatos, abban az időben már egyre erősödő társadalmi ellenérzéseket nem hozom szóba, nehogy akár érintőlegesen is veszélyeztessük a gazdasági érdekeket és több száz ember megélhetését. Töredelmesen bevallom, erős nikotinista lévén nem esett nehezemre elsiklani a téma mellett, azt pedig honnan sejthettem volna, hogy majd harminc év múltán a diagnózisomban az szerepel majd, hogy tüdőrák...?

Meg sem próbálom citálni az egész kolumnás, reklámízűnek tűnő anyagot, amelyben a napjainkban megszokottól eltérően a márkanevekkel is úgy dobálóztunk, mintha muszáj volna. A dialógus számos szegmense mostanra amúgy is elavult, így csupán néhány részletet emelek ki.

– Nálunk jó munkaerő, korszerű termelőeszközök találhatók, a piacon pedig keresik a termékeinket. Mindezek ismeretében nem elbocsátásra, hanem bizonyos létszámnövekedésre kerülhet sor – válaszolta például a kilátásokat firtató kérdésemre. Aztán így folytatta: – Hiszünk és bízunk a saját erőnkben, ezért jelentős összegeket invesztálunk a képzésbe, oktatásba, azt remélve ettől, hogy ez a kollektíva képes megvalósítani szándékainkat. Szervezeti változtatásokra viszont szükség van ahhoz, hogy a piac kívánalmainak megfeleljünk.

Az ügyvezető igazgató fontosnak tartotta megemlíteni azt is, hogy szeretnék megőrizni a hagyományokat, s fejlesztésekben is gondolkodnak.

– Az emberek képzettek, szakismeretük magas, a termékek kiválóak. Dohánygyárunk helyzetével mindenképpen elégedettek lehetünk. A sikeres egri privatizációt követően döntött úgy a Philip Morris, hogy a magyar édesiparban is érdekeltséget szerez – közölte. – Szeretnénk azokat az értékeket megőrizni és továbbfejleszteni, amelyeket az eltelt néhány évben megszereztünk. A gyárat modernizáltuk, jelentős beruházásokat hajtottunk végre, termékeinket ismertté tettük, a munkaerőt komoly tréningeken képeztük és képezzük. Felkészült, ambiciózus szakembergárdára van szükségünk.

Mindez úgy hangzott, mintha a tankönyvből olvasta volna fel. Nem először hallottam hasonlókat, más cégeknél is ugyanez volt a mantra. Ám mivel nem voltam bennfentes a menedzser-kommunikációban, hazudnék, ha azt állítanám, hogy rossz előérzettel jegyzeteltem az elhangzottakat.

Közben azonban végig ott motoszkált bennem a kisördög, s csak nem álltam meg, hogy legalább árnyaltan megpróbáljak utalni az ambivalens helyzetre, miszerint egy cigarettát gyártó vállalat az egészségnevelésre, a helyes életmód kialakítására is jelentős összeget áldoz. Feltehetően nem én voltam az első és az egyetlen, aki erről az oldalról próbálta megközelíteni a témát, Terribilini ugyanis rögtön szolgált a rutinos válasszal.

– Mi nemcsak dohánytermékeket gyártunk, hanem a világ második legnagyobb élelmiszer-, és harmadik sör-előállítói is vagyunk. Ahogy az egy tisztességes multinacionális vállalattól elvárható, segíteni kívánjuk azokat a közösségeket, ahol működünk. Voltak olyan esetek – például egy katasztrófa –, amikor szintén számíthattak ránk. Magam egyébként büszke vagyok arra, hogy a Philip Morris cigarettagyártó ágazatánál dolgozom, hiszen szerte a világban sok százmillió ember élvezi termékeinket. Iparágunk megadja a szabad választás lehetőségét, s biztosítja, hogy mindenki maga döntse el: dohányozni kíván-e vagy sem.

Végezetül annyit: akárcsak jómagam, Marco Terribilini is többször rágyújtott, miközben beszélgettünk. Nagyjából egyidősek lehettünk. Mostanában többször eszembe jut: vajon mi történt vele azóta...?

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában