Cikkeikkel örökre velünk maradtak elhunyt kollégáink

Munkatársunk azokat sorolja itt, akikkel, akikhez volt valamilyen személyes "ügye", kötődése, s nevük az emlékeiből se esett még ki: Gyurkó Géza, Márkusz László, Kátai Gábor, Pécsi István, Mikes Márta, Szigethy András, Kovács Attila, Halmai István, Fesztbaum Béla, Budavári Sándor, Gábor László, Németi Zsuzsa, Gottschalk Róbert, Hekeli Sándor, Nagypál Ákos, Egres (Ebner) Béla. A felsoroláshoz tartozik az is, hogy közülük – Hekeli Sándor kivételével – senki sem élte meg a 70 esztendős életkort.

És íme az emlékezés aminek része, hogy az 1970-es évek elején, középiskolásként munkatársunk maga is újságíró szeretett volna lenni: Feltehetően szerepet játszott az újságírói pálya iránti vonzódásomban a tudatalatti énem, amibe beleivódott például annak a Márkusz Lászlónak az arca, akiről tudott volt, hogy a Népújságnál dolgozik és szinte nap, mint nap láthattam a Széchelyi utcai két tejivó – ékszerbolt és gyorsétkezde van most a helyükön – között. A szintén megszűnt Dobos cukrászdába tartott mindig Márkusz, kezében az elmaradhatatlan füstölgővel, időnként fütyörészve.

Szintén csak néhány, szigorúnak mutatkozó arcvonás maradt emlékeimben Gyurkó Gézából. Hozzá annyi a kötődésem, hogy fia iskolatársam volt a Gép- és Műszeripari Szakközépiskolában, így időnként láthattam az apukát felbukkanni, illetve amikor 2004-ben elnyertem a Népújság egykori főszerkesztőjéről elnevezett díjat az egykori iskolatárs is ott volt – akkor még az édesanyjával – a gratulálók között.

A tragikus körülmények között elhunyt Kátai Gábort inkább az öccsén keresztül ismertem meg. Kátai Laci akkoriban, amikor nekem is a tanárképző főiskolán akadtak dolgaim, az ének-zene tanszék oktatója volt, s nagy haverságban voltak Halmai Istvánnal, aki Bányász István néven írt verseket. Költő és zeneszerző  – nem is oly rég találkoztunk össze a Széchenyi utcán – persze, hogy jól megértették egymást. 

Pécsi Istvánhoz másfajta szál kötött. Kamaszkorú költőjelöltként kerestem meg őt verseimmel. Akkoriban még volt a megyei lapnak kulturális rovata, benne tárcák, novellák és poéták sorai is helyet kaptak. A Garai Gábor költőtől, az írószövetség akkori elnökétől származó biztató sorokat is megmutattam neki, de ez nem volt elegendő a közléshez. Jó harminc évvel később – korai halála miatt csak rövid időre – ugyanannál a lapnál kollégák is lettünk, de ezt a gyerekkori próbálkozást sohasem említettem neki.

Ki nem találná senki, hogy a felsorolt nevek közül melyiket viseli az, akit személyesen legkorábban megismertem. Budavári Sándorról van szó, aki akkoriban felsőtárkányiként a nagyanyám szomszédságában lakott, sőt a húga Ági, osztálytársam, a gimnáziumban pedig Szalay szerkesztő úr osztálytársa volt. Amikor a Heves Megyei Hírlaphoz kerültem, a sors úgy hozta, hogy Sanyival évekig, egészen nyugdíjba vonulásáig egy szobában dolgoztunk. Ő felesége halála után a Dunántúlra költözött, s megdöbbentett a hír, amikor 67 évesen meghalt.

Az első újságíró saját halottam, ami annyit tesz, hogy akkor már magam is tollforgató – bár ekkor már jöttek szépen a digitális világ első eszközei – voltam, nem más mint Kovács Attila. Ő 28 évesen ment el, abban az életkorban, amikor tilos meghalni. Az ő tehetségéről nem kellenek a szavak, minden újságolvasó ember a legjobbak között tartotta számon. Utoljára, pár héttel a halála előtt Alatkacsárdán voltunk a helyi kocsmában. "Faluriportot" készítettem ezen a zsugorka kis településen és ő is eljött velünk a fotóssal és a taxissal. Merthogy akkoriban még így jártunk. Egy földim, egy Felsőtárkányból elszármazott asszony volt a pultban, így ő szolgálta ki azt az italt, amivel Kovával utoljára koccintottam.

Később persze Kovács Attiláról elnevezett díjat alapított a Heves Megyei Nap kiadója, és sovány vigasz, hogy (Kácsor Zsolttal megosztva) első lehettem, aki a díjat elnyerte. Három különféle műfajban született cikket kellett beküldeni és egy három fős, neves újságírókból álló – közöttük az Egerből a Népszabadsághoz igazolt Szigethy Andrással – zsűri bírálta el a "pályamunkákat". Ebben az összefüggésben a nemrégiben elhunyt Szigethy András is újságíró halottammá lett.

Mikes Mártát csak hallomásból ismertem, illetve azt tudtam róla, hogy későbbi kollégám, Barta Katalin és ő barátnők voltak. Személyét fiával, Nagypál Ákossal való ismeretségem tette kicsit hozzám közelebb állóvá. Szörnyű a tudat, hogy a sokra hivatott, Ákos is milyen fiatalon ment el. Őt egyébként az anyja halálát követően a nagyanyja, Mikes Kelemenné nevelte. Legenda lett abból a történetből, amit Ákos mesélt el: mami egy egri könyvesboltban dolgozott, s akkoriban jött divatba, hogy a nevet a munkaköpenyen viselték az eladók. Egy az irodalomtörténetben ezek szerint kevésbé járatos hölgy azt kérdezte tőle, hogy csak nem a híres író felesége.

Fesztbaum Béla volt az, akivel a szerkesztőségben viszonylag sokat vitatkoztunk egy-egy publicisztikám kapcsán. Ő úgy gondolta, hogy "nevelhető" vagyok még, s ezért kendőzetlenül mindig elmondta a saját véleményét. Sohasem bántó szándékkal persze. Büszke volt az akkor már országosan is ismert színész fiára, s újságolta is mindig, hogy megy fel megnézni valamelyik darabot, amelyikben játszik. Hirtelen és váratlanul halt meg ő is.

A világjárvány áldozata lett Gottschalk Róbert és Hekeli Sándor, egy hatvan alatti és egy hetven fölötti újságíró, szerkesztő, lapkiadó ember. Mindkettőjükkel a Napnál akadt dolgom: Sándor kiadóvezető és főszerkesztő volt, amikor én oda egy-egy – többnyire a sportrovatnak írt – cikkel besettenkedtem, majd valahogy, külső munkatársként ottragadtam. Robit pedig még a főiskoláról ismertem, jó kedélyű sokra hivatott ember volt. A Nap után Hevesen lett rendőrségi sajtós, de ezek szerint a Covid a hatósági embereket se kímélte.

Gábor Laci, vagy ahogy sokan szólították, Gábor Zsazsa inkább távoli ismerős volt. Együtt a Habis László vezette önkormányzati idők kezdetén a Városi Újság készítésekor kerültem munkakapcsolatba. Egy-egy cikkét rendszeresen közölte az önkormányzati kiadvány. Feleségét, Editet pedig régebbi időkből ismertem, így kétszeresen is lesújtó volt megtudni a hírt, hogy mindketten önszántukból szakítottak a földi élettel.

Életkoruk alapján sokáig élhettek volna még Németi Zsuzsa és Ebner (Egres) Béla is. Zsuzsa volt az az újságíró, aki a 70-es évek végén először szólaltatott meg újságban engem, mint az akkori főiskolai ifjúsági szervezet – ne kerteljünk, kommunista, tehát KISZ – első számú vezetőjét, hogy beszélnék arról, miként támogatja a KISZ a kollégiumba be nem került hallgatók lakhatását. Bélával pedig mindkét lapnál dolgoztam, együtt legalább 20 évet. Vele kapcsolatban egy a 2000-es évek elején történt élmény a legmaradandóbb: egy március közepi nap reggelén a vasútállomáson futottunk össze. Én indultam, ő várt valakit. Gyönyörű kokárda díszítette a zakóját, büszkén viselte.

Ha visszanézzük a névsort egy névhez nem írtam még semmit. Halmai István kollégám volt a főiskolán és az újságnál is, és barátom volt húsz éven keresztül, ötven éves korában bekövetkezett haláláig. Leírni nem lehet azt a pillanatot, amikor felesége, Margó szólalt meg egy februári reggelen a telefonban úgy, hogy neki már vonaton kellett volna tartania Füzesabony felé, ahol tanított. Halmai István meghalt – ennyit mondott. A "Mestó" – így hívtuk néhányan – szívátültetésre várt, de a halál gyorsabb volt.