Zene

Szeretem a jó zenét. Nyilván ez mindenkinek mást jelent. Ismerek olyat, akinek a magyar nóták, van, aki klasszikust szeret hallgatni, van, aki a népzenéért, a countryért, esetleg a latin dallamokért rajong. Én alapvetően a rock egyes fajtái mellett tettem le a voksomat, de azért mást is szívesen hallgatok időnként. 

Az, hogy mikor, viszont nem mindegy. Ha például takarítok, füles be, hadd szóljon (úgy, hogy mást ne zavarjak, mert a környezetem nem feltétlenül díjazná a zenei ízlésemet), rögtön jobban megy a munka is. Kardió közben is jó kis energiatöbbletet ad a jól megválasztott zene, de ha csak sétálok, vagy egyedül utazok, akkor is szeretem hallgatni a saját zenémet. (A buszon hangosan zenét hallgatókról most nem írok.) Viszont dolgozni csöndben szeretek, írni is, sőt, kifejezetten zavar az elmélyült munkában, ha szól mellettem valami. Egy bizonyos hangerő alatt, vagy ha nem értem, mit énekelnek, ki tudom kapcsolni a tudatomból. Egy bizonyos szintig. 

Van az a szint, amikor az adott zene önmagában nem zavarna, de a hangerő már olyan magasságokba emelkedik, ami áttöri az agyam erre a célra használandó falait. Amióta az iskolaévnek vége, többször dolgoztam home office-ban, és a nem túl messze lévő kollégiumban nyári táborozó gyerekek zsivaja nem is zavarna közben, de az a hangos zene, amit a szervezők állandóan nyomatnak, sajnos már az én tűréshatáromon is túl van. Sokszor elgondolkozom, hogy ha én ilyen hangosan hallom, akkor azok a gyerekek, akik ott rohangálnak a kánikulában a tűző napon, a betonon a bömbölő zene mellett órákig, milyen idegi állapotban kerülnek haza? Mert egy dolog koncertre menni, másik dolog a gyermeki idegrendszert ilyen káosznak kitenni, túltölteni naponta. A szülő meg csodálkozik otthon, ha a gyerek nem hallja meg, hogy irány fürdeni. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock)