Leszerelés

Ezen a héten lesz napra pontosan negyven éve, hogy az akkori Magyar Néphadseregben letöltöttem a kötelező sorkatonai szolgálatomat, és leszereltem. Annak idején még az volt a közvélekedés, hogy az nem is férfi, aki nem volt katona. Csak jót tesz a sereg a fiataluraknak, ott majd megtanulják, mi a rend – emelték fel a mutatóujjukat szigorú férfiak. Te csak magaddal törődj, magadra vigyázz, kisfiam – kontrázott rá aggódó anyám. Nem kell túl komolyan venni – legyintettek az idősebb haverok a leszereltek bölcsességével. 

Miközben e sorokat írom, elgondolkodom, mi történt velem akkor a másfél év alatt? Elindultam-e a férfivá válás útján? Ha igen, vajon azért, mert egy újabb eltelt tizennyolc hónap komolyodott fölém? Vagy azért, mert katona voltam, és valamilyen szinten naponta elém állt a helytállás, a bajtársiasság, a becsület kérdése? Vagy maradtam szertelen kamasz? Mert úgy gondolom, pusztán az egyenruhában töltött idő miatt aligha nő be bárki feje lágya. 

Az eltelt időt akkor nem éreztem egyébnek, mint az életemből elrabolt másfél évnek. Azt hiszem azonban, annyi mindenképpen megtörtént, hogy észrevétlenül kinőttem az iskolapadot. Mert amit ott láttam, az katedrán nem szemléltethető, amit itt tapasztaltam, az tankönyvből nem tanulható. Az már tényleg maga a nagybetűs élet volt. 
Van egy álmom: a világon – remélem mielőbb – mindannyian kinövünk a magunk iskolapadjából, és a leszerelés mindenkinek végleg emlékké válik. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock)