Mumusok

Felnőttként tűnik fel, mi mindent tanulunk az iskolában. A tananyag csak egy része. Az is fontos, hiszen azok szerint, akik a Facebook-on beírják az iskola rovatba, hogy „Az Élet Iskolálya”, hasznos összeönteni a szódabikarbónát az ecettel. Hiszen ott pezseg, biztos jól tisztít. Nem tudnám már levezetni, milyen módon megy végbe, de a sav-bázis reakciók lényegét megértettem, és a hétköznapi életben ennyi elég.

Megértettem azt is, hogy egy kötelező olvasmány nem azért kötelező, hogy ismerjük a történetet, hanem, mert szókincset növel, stílust csiszol, érthetővé teszi a mondanivalót.

Testnevelésből sosem jeleskedtem, köszönhetően a ránk erőltetett kosárlabdának és a tesitanár ellenszenvének. Azóta rájöttem, hogy a Cooper-futás semmiség, ha az ember nem kötelezőnek fogja fel, hanem lehetőségnek, és nem csak a kosárlabda van a világon. Azóta élvezem a testedzést, amióta én választom, mit edzzek, és a magam határait feszegetem.

Matekból időben fel nem ismert diszkalkuliásként nehéz dolgom volt, én voltam a buta, pedig csak lassú voltam: több idő kellett volna egy-egy részre. Életem teljesítménye, hogy 12.-ben, egy év alatt végigvettem az egész középiskolai anyagot egy új tanár irányításával. Rengeteg gyakorlás kellett, mert hiába értettem az elméletet, mindig elszámoltam valamit, de ötösre érettségiztem.

Köszönöm a régi tanáraimnak, hogy ennyi mindent megtanulhattam. Például azt, hogy mindig le tudjuk győzni önmagunk mumusait.

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock.)