Klíma

Feladtam a harcot és mindenféle praktikumot a hőség ellen. Az idei nyárra úgy emlékszem vissza, hogy nagyrészt vizes kendővel a nyakamban vészeltem át. Reggelente, s késő este matattam valamit a kertben, megöntöztem az életképesnek tűnő növényeket, s aztán vissza a szobába, a leengedett redőnyök mögé. Az idei nyarat nagyrészt sötétben töltöttem. Ha kimerészkedtem a szabadba, szinte azonnal visszahőköltem a brutális forróságtól. Játékra mindig kész kutyánk szokásait méregettem, aki fittyet hányva a külvilágra, hanyatt fekve, négy mancsát az égnek dobva feküdt egész nap. Néha lomhán odakullogott a vizes tálkájához, s lefetyelt belőle, aztán visszahelyezkedett a hűsölő pózba. Enni nem kívánt semmit. Éhen hal – mondta jó anyám, aki a legfinomabb falatkákat pakolta a tányérjába, a kutya azonban rá se nézett. 
Néha azt gondolom, a kutyák százszor okosabbak nálunk, embereknél, akik folyton azt gondoljuk, hogy megállás nélkül sertepertélni, enni kell, akkor is, amikor se értelme, se haszna. 
Elnéztem az elmúlt hetekben a kiégett pázsitot fűnyírózó gazda buzgólkodását a kertben, a locsolást a semmiért. Mivel életem hátralévő nyarait nem szeretném hanyatt fekve, a plafont bámulva tölteni, így rendeltem egy klímaberendezést. Hűt-fűt, tetszés szerint. Miközben örülök a technológiai megváltásnak, kétely is van bennem: hogyan, és miért jutottunk idáig? Tudom, ez a kérdés költői marad. 

(Főoldali képünk illusztráció: Shutterstock.)