Jónak lenni nehéz

Gyerekkoromban mindig igyekeztem jónak lenni, de ha már jó nem tudtam lenni, akkor észrevétlen, hogy ne zavarjak senkit. Mivel egyházi iskolába jártam, a napi jócselekedeteket hallgatólagosan el is várták, bár soha nem kérdezték. Sokszor, amikor a kötelező gyónási alkalmakkor bevallottam, hogy bizony csúnyán beszéltem, puskáztam vagy dühös voltam a szüleimre (istenem, micsoda bűnök!), penitenciának volt, hogy azt kaptam, hogy végezzek el valamennyi jócselekedetet.

Hát én igyekeztem is. Nemcsak azért, mert kellett, hanem bennem is megvolt a késztetés, hogy segítsek másoknak. Mindez persze nem volt könnyű. Volt, amikor a szendvicsemet akartam odaadni egy hajléktalannak, aki nem akarta elfogadni, mert inkább pénzt adjak. 10 éves voltam és sose volt zsebpénzem. Akkor hagytam abba a segítség felajánlását, amikor egyszer a buszon segítettem volna egy néninek levinni a láthatóan nehéz szatyrait, amiket alig bírt vonszolni. Udvariasan felajánlottam a segítségemet, mire a néni elkezdett visítozni, hogy "Tolvaj, tolvaj, ki akarnak rabolni!". Ekkor voltam 16 éves, és nagyon megalázónak és bántónak éreztem, hogy a jószándékért cserébe nyilvános balhét és gyanúsítgatást kaptam.

Jónak lenni jó

Innentől kezdve az idős hölgyekkel óvatos voltam. Ha kérték, segítettem, de nem nagyon buzgólkodtam. A hétvégén azonban pozitív tapasztalatom volt. A lányommal sétálgattam, amikor egy idős néni megszólított. Nagyon óvatosan kérdezte, hogy átsegíteném-e az úton, nagyon jeges a járda addig, és fél, hogy elesik. Persze segítettünk, és a néni nagyon kedvesen köszönte meg. Így a lányomnak is megmutathattam, hogy segíteni jó.