Bond

James Bond rajongóként nem tartozik a kedvenc filmjeim közé a legutóbbi, a "Nincs idő meghalni.” Több okom is van ám fanyalogni. Egyrészt azok a szerencsétlen brokkolis alkotók szakítva a hagyománnyal kinyírják az én bálványozott hősőmet, halkan ordítom csendes őrülten: a FŐSZEREPLŐT, aki nélkül nincs értelme még egy nyomorult spin off-nak sem. Persze ha Bobby-t fel lehetett támasztani a Dallasban, akkor Mr. Bond is reinkanálódhat majd valahogy. 

Másik ellenvetésem a filmmel kapcsolatban a főgonosz megtestesítője, Rami Malek,  akit már azon a reggelen tolószékbe kellett volna ragasztani pár hónapra, amikor kiválasztották Freddie Mercury túl sokat csücsörítő, kisegérszerű halovány alteregójának. Következő ellenérzésem, hogy James Bondot eredetileg egy nyers, hímsoviniszta disznónak teremtette Isten, azaz bocs, Ian Flemming. Sajnos az elmúlt évtizedekben ez az image jelentősen felpuhult a filmekben, (lásd Pierce Brosnan bájolgása, “puhaapöcsködése”). Bár Daniel Craig hozta a macsót, mintha “Rékasi Károly és Koncz Gábor közös gyermeke” lenne. Persze a filmben teljesen hiteltelenné vált az akcióhős érzelmes családapaként szerintem. És álljon itt az utolsó ellenérzésem: tuti sztroke-ot kaptam, amikor a film sejtetni engedte, hogy kémkollégája Lashana Lynch (aki nem mellesleg egy színesbörű színésznő) lehet Daniel Craig udódja 007-esként. A napokban olvastam, hogy a MAX által tervezett Harry Potter sorozatba Piton professzor szerepére Paapa Essieud-ot szemelték ki, aki szintén a színesbőrüek táborát erősíti. Most kiváncsian várom, hogy egy Hófehérke spinoffban Whoopi Goldberget választják címszereplőnek az esélyegyenlőség jegyében.