A legnehezebb tudni, hogy legördül a függöny - a hospice az egri önkéntes szemével

A Heves Vármegyei Markhot Ferenc Oktatókórház és Rendelőintézet hospice osztályán járunk. A folyosón csönd és karácsonyi fények, a kórtermek előtti kis asztalokon karácsonyi terítők. A folyosó közepénél egy ízlésesen feldíszített karácsonyfa áll. Az osztályon jelenleg 25 ágy van, és mind foglalt.

Kovács Judit főnővér és Sipos Mihályné, Marika fogadott minket. Marika állandó önkéntese az osztálynak, hetente kétszer jön, hogy az ápolónők munkáját segítse és a betegeket mosolyra derítse. Mint elmondta, nem ez az első alkalom, hogy önkénteskedik.

- Első alkalommal is a kórházban voltam, akkor a gyermekosztályon. Egy pénzintézet felhívására jelentkeztem. Meseolvasót kerestek a kórházak gyermekosztályaira, én ide jöttem. Nagyon szerették a meséket, de azért volt, aki ellenállt. Egy kamasz például állandóan azt mondta, hogy őt ez nem érdekli, de végigülte, aztán a végén vallotta be, hogy neki még soha senki nem olvasott mesét - mondta Marika.

Másodjára a Bródy Sándor Könyvtárban volt önkéntes, ahol a mai napig tartó barátságokat kötött. Megtanulta, hogy a könyveket hogyan kezelik, honnan hozzák, hová viszik. Sokat beszélgetett a látogatókkal is.

- Harmadjára egy idősotthonban voltam, az édesanyám is ott volt. Nem nagyon volt nap, hogy ne mentem volna. A COVID-járvány után önkéntesnek jelentkeztem, sokat foglalkoztam demens betegekkel, énekeltünk, táncoltunk, főztünk, szép időszak volt. Amikor édesanyám meghalt, úgy érzetem, hogy sok anyukám és apukám lett az ott lakók személyében - emlékezett vissza Marika.

A kórház hospice osztályára több, mint egy éve jár mint önkéntes. 

- Ez a 110. alkalmam - mondta. - 10 éve egy egri háziorvos barátunk vitt el engem és a férjemet egy miskolci hospice világnapi ünnepségre. Akkor mondta, hogy el tudna engem képzelni a hospice osztályon dolgozni. Utánaolvasgattam, egyre többször gondoltam rá, de amikor tavaly augusztusban olvastam egy interjút a témában, akkor döntöttem el, hogy jelentkezem.

Az önkénteseknek komoly képzést kell végezniük

Elmesélte, nagyon ideges volt, amikor jelentkezett, de nagyon kedvesen fogadták, és hamarosan úgy érezte, mintha mindig is ennek a közösségnek a tagja lett volna. Ezután egy speciális, kifejezetten a hospice-os önkéntesek számára tartott képzésen kellett részt vennie Budapesten.

Kovács Judit főnővér kiemelte, hogy a kórházban három helyen vannak állandó önkéntesek: a sürgősségin, a belgyógyászaton és náluk, a hospice-on. 

- 9 állandó önkéntesünk van ezen a három osztályon. Akik az első kettőn dolgoznak, nekik belső képzésen kell részt venniük, a hospice-on dolgozóknak azonban Budapestre kell menniük. A képzéseket évente kell megismételni.

Kifejtette, hogy az önkéntesek, bár besegítenek az ápolóknak, nem csinálhatnak akármit. Például infúziót nem köthetnek be, az etetés, itatás kapcsán is konzultálniuk kell, melyik betegnél szabad nekik csinálni, mert ebből komolyabb gond is lehet. Az ágyazás, a sétáltatás, a vizsgálatra kísérés viszont az ő dolguk.

- Nagyon nehéz azt belőni, mennyire kötődhetünk a betegekhez. Ha valaki nem tudja meghúzni a határt, akkor problémákhoz vezethet a munkavégzés során és pszichésen is. Van egy mentálhigiénés kolléganőnk, akihez mi is fordulhatunk, de szokott bejönni terápiás kutya. A közösségnek is van megtartó ereje, és a mi csapatunk igazán összetartó - emelte ki a főnővér.

Ismét Sipos Mihályné, Marika vette át a szót.

- A legjobban azt szeretem, amikor megnyomom a csengőt és bejövök - mondta. - Szeretek az új betegekkel ismerkedni is. Mindenki fél, amikor kórházba kerül, ide pedig különösen. Én ebben a kezdeti időszakban tudok segíteni, hogy könnyebb legyen. Szeretem, amikor a betegek eljönnek, hogy együtt csináljunk kreatív dolgokat: rajzolunk, festünk, dekupázsolunk, horgolunk. Nemsokára például mézeskalácsot fogunk díszíteni.

Marika sokszor mesél is, akár saját meséit, akár Boldizsár Ildikó meseterapeuta meséit, de szokott együtt imádkozni is a betegekkel.

- Sokszor csak fogják a kezem, amikor leülök melléjük és beszélgetünk - fogalmazott.

Igazi közösség

Mint elmondta, az ott dolgozók igazi közösséget alkotnak, amelynek a főnővértől az önkénteseken át a takarítóig mindenki szerves része. Sokszor beszélgetnek akár a folyosón, akár a szobákban.

- Ez nekem is fontos, mert a napi dolgokat ki kell beszélni. Lelkileg megterhelő sokszor itt dolgozni - emelte ki. - Olyanok az ápolónők, mint a tündérek, mindig ott kell lenniük, ahol szükség van rájuk, hangtalanul, sokszor csak a szemükkel kommunikálnak, hogy adott beteggel mit kell csinálni. Ez itt nem egy vidám hely, de mégis becsempésszük a nevetést, az éneket, vidámságot.

Elmondta, a nagy betegek is sokszor elmerülnek abban, hogy alkotnak valamit, jelenleg ajándékot karácsonyra az otthoniaknak, az unokáknak.

- Amikor híre ment, hogy én kreatív foglalkozásokat is fogok tartani, rögtön kaptunk egy csomó eszközt ehhez civil szervezetektől.

A főnővér kiemelte, nem mindenki bírja az itteni munkát. Decemberben új  ágyakat kaptak, amelyek már elektromosak, a betegek maguktól is tudják kezelni.

A hospice osztály betegeinek hozzátartózói is figyelemre szorulnak

Sipos Mihályné megemlítette azt is, hogy nem szabad megfeledkezni a hozzátartozókról. Amikor látják a betegek állapotát, itt nem lehet azt mondani, hogy majd jobban lesz. Sokszor nekik is szükségük van vigaszra, ölelésre.

- Van, akit hazavisznek karácsonyra - tette hozzá a főnővér. - Van, akit végleg hazavisznek, de van, aki azt mondta, hogy az ünnepek után hozzák haza ide.

- A legnehezebb azzal szembesülni, hogy legördül a függöny - fogalmazott Marika. - Ha látom, hogy üres egy ágy, vagy valaki más fekszik benne, mindig rágondolok, az emberre, aki volt és aki elmúlt. De muszáj folytatni, hiszen itt vannak a többiek is. Engem gyerekkoromban a nagyszüleim vittek beteget látogatni, sírokat gondozni, számomra nem volt tabu ilyesmiről beszélni, ebben dolgozni. Láttam a gyász megélését is, amit manapság azzal letudnak sokszor, hogy engedd el. Nem lehet elengedni, van annak egy kifutási ideje, azt ki kell várni.

- Van, aki tagadja a betegségét, van, aki nem is érti, miért van itt - magyarázta a főnővér. - Nekik őszintén el kell mondanunk. A mentálhigiénés kolléga is sokat segít ilyen esetben, de idő kell nekik.

Marika elmeséli, hogy időnként kiülnek az udvarra, de volt, amikor a betegek szedték neki a gesztenyét, a hortenzia virágát, hogy alkossanak valami szépet belőle.

- Nagyon büszke vagyok erre a sárga kötényre - mutat az önkéntesek egyenruhájára.

Kiemelte, minden emberi tulajdonság lecsapódik itt. Sokszor a hozzátartozókból is előjön a feszültség, a tehetetlenség. Ezeket a helyzeteket nehéz kezelni.

S hogy miért kezdett egyáltalán önkénteskedni, a kérdésre Marika annyit válaszolt: 

- Szerettem volna valami hasznosat tenni.