El merjem mondani a Mikulásnak?

Jön a Mikulás, a szülők nézik a programokat, mikor hova érdemes menni a gyerekkel. A Mikulás mindenhova megy, óvodákba, települések művelődési házaiba, főterekre. Sokszor van lehetőség fényképezkedni is a Mikulással, aki ilyenkor az ölébe ülteti a gyerekeket, szól hozzájuk egy-két jó szót, ha van idő rá. A legtöbb gyerek lelkesen közeledik a Nagyszakállúhoz, de van, aki bizalmatlanabb.

Ne is csodálkozzunk rajta. Megváltozott a világ. Már nem engedjük el a gyerekeinket egyedül egész sokáig még iskolába sem. Ez érthető is. Nagy a járműforgalom, sokan nem érzik biztonságosnak a közlekedést, vagy egyszerűen annyira nehéz az iskolatáska, hogy inkább a szülő viszi az iskoláig. Emellett óvjuk a cukros bácsitól, mást se hall, minthogy „ne állj szóba idegenekkel”. 

És mindezek után ott egy csupaszakáll ember talpig pirosban, az arcát nem látni (mennyit panaszkodtunk nem is olyan régen a maszkok miatt, hogy nem látjuk a másik arcát!), idegen a szaga, az alakja, esetleg nem úgy néz ki, mint a képeskönyben a Mikulás, és a szülő a gyereket az ölébe ülteti. Aztán hátralép, fotóz, a kicsi gyerek meg nem érti és esetleg sírva fakad.

Szívesen beszéltem volna a Mikulással

Gyerekként én sem szerettem közel menni a Mikuláshoz, de nem mertem ellent mondani. Szívesen elmondtam volna neki, hogy akartam én jó lenni, de ha nem aludtam az oviban, az óvónők rossznak mondtak, ha nem voltam éhes oviban és nem tízóraiztam, akkor nem mehettem az udvarra, azaz rossz voltam. Ha ketten lettünk volna, elmondom neki. De nyilvánosan nem mertem, féltem, kiderül és bajba jutok, mert panaszkodtam. Inkább oda se akartam menni. Jobb volt nem kockáztatni.