Civileket vertek a huszárok

Bensőséges eseményről, egy régi honvéd kitüntetéséről adott hírt a lap. Mint írták: 
„Rapaics Dániel volt honvédezredes, kit egykor halálra itéltek, s ki olmüczi fogsága után költözött Tisza-Füredre, hol teljes elvonultságban, szigoru anyagi körülmények közt, de mindenkitől tisztelve élt eddig, e napokban Egerben költözendő, búcsút vett a régi baráti körtől. Mielőtt eltávozott volna, több tagból álló küldöttség rövid egyszerü beszéd kiséretében egy ezüst serleget nyujtott át neki emlékül. A serlegen e fölirat van: Rapaics Dániel honvédezredesnek, hazafiui érdemei elismeréseül – tiszafüredi tisztelői, 1873.” 
Ennek immár 151 éve, s úgy tűnik, az egykori szabadságharcos, Heves megye későbbi főpénztárnoka, aki a Hatvani temetőben nyugszik, kevésbé maradt meg az utókor emlékezetében… 

Csendélet Gyöngyösön. 
Katonák és képviselők harca tartotta lázban a várost jó 120 évvel ezelőtt. De lássuk, mi is történt azon az őszi napon? 
„Gyöngyösön a huszárok nemrég megtámadták a rendőröket, sőt mi több a városházát is ostrom alá fogták. Vasárnap este ezt az attakot a vitéz urak megismételték a solymosi-utczában. Deák Imre, Krakovszky János és Csepány István György fia városi képviselők békésen haladtak hazafelé. Szemközt huszárok jöttek, és midőn mellettük elhaladtak, kardot rántva „üzsd a czibilt” kiáltással őket megtámadták. Természetesen a „czibilnek” is van annyi esze, hogy magát össze vagdalni nem engedi, tehát kövekkel védekeztek, egy pár huszárnak betörődött a koponyája. Az utczai harczra óriási közönség verődött össze és a huszárok közül kettőt elfogtak és a kardjukat is elvették. A harcztéren Deák Imre városi képviselő oly mély fejvágást kapott, hogy eszméletlen állapotban szállitották haza. A többi sebesült állapota nem veszélyes. A verekedés szinhelyén megjelent kevés létszámu rendőrség csak tehetetlen szemlélője volt az esetnek. 
Hát ilyenek a viszonyok Gyöngyösön, a polgárokat szurják, vágják, ütik, verik, a polgárok oltalmára pedig nem történik semmi. És mi mindezekért Isten és ember előtt a polgármestert tesszük felelőssé, mert ő volt az, aki a közgyülésen ellenezte a rendőrség létszámának az emelését és eltüri ezeket a komisz állapotokat anélkül, hogy csak a füle bubját is megmozditaná, mert neki mindent szabad, neki nem parancsol se a közgyülés, se alispán, se főispán, senki.” 
Ilyen súlyos incidens a későbbi időkben nem igen történt, a helyőrség megszűnése óta pedig katonát is csak elvétve látni a városban…  

Hol vannak már azok az idők, amikor a tágas termeket ellepték a táncolni, ismerkedni vágyó fiatalok. S hol vannak az egykori gardedámok – a falak melletti széksorokban üldögélő anyák, nagymamák -, akik suttogva pletykálták ki a bálozókat, miközben szigorú szemmel vigyázták a lányaik becsületét. A diszkók világában szinte már elképzelhetetlen, hogy milyenek is voltak azok a hajdani bálok… 
„Az elkövetkezendő bálok izgalmától már izzó a levegő. A hevesi házakban és varróműhelyekben, pattog a varrógép s remekbe szabódik a suhogó selyem. Hószin fehérből varrják a ruhát, hogy a tenyerek egy-két skálányi árnyalatot hagyjanak rajta. A ruha tönkre megy, de nincs rajta búsulni való, mert a ruhaderék feketesége taxamétere a mulatásnak. 
A lányok már előre fájlalják a lábukat, hogy igy meg ugy nem táncolnak. Fő az egészség! Meg aztán bolond dolog is a tánc. Ennek a gondolkodásnak az a kevés legény a szülőanyja. A hevesi anyák mintha évtizedeken keresztül csak lányokat szültek volna. Ez megbosszulja magát – mert máshonnan kell csábos ígéretekkel idecsalogatni a táncanyagot, hogy a petrezselyem ne árúltassék. (A sajtó ilyenkor kénytelen konstatálni, hogy mégis csak van némi idegenforgalom.) 
Te hevesi legény, akit most tisztelettel öveznek körül a bakfis tekintetek, nézz bátran az elkövetkezendők elé s a tánc robotján, amikor pihen az ész, amikor megengedtetik, nyájas mosolylyal dijaztatik ideálod derekának átfogása; idézd magadra a költő szavát: Szeretek mert szenvedek s szenvedek mert szeretek. 
Pouly” 

Tallózta: Szilvás István