Nem akartak hősök lenni, de azokká váltak

Cserépváralja-Egerszalók útvonalon rendezték idén Heves megyében a Doni Hősök Emléktúrát. Ebben az évben már huszonötödik alkalommal emlékeztek ilyen módon az 1943. januárjában a Don-kanyarban odaveszett magyar katonákra, minden településen tisztelegve a világháborús hősi emlékműveknél. Egerben szombaton késő délelőtt a Dobó téren koszorúzták meg a menet tagjai és a helyi önkormányzat és szervezetek a Dobó István 14. gyalogezred emléktábláját.

Munkácsi Sándor tartalékos ezredes, a Heves Megye Tartalékosaiért Alapítvány elnöke mondott beszédet, felidézve, hogy a második magyar hadsereget idegen érdekekért, idegen földre küldték, a keresztes hadjáratok óta nem ment magyar katona olyan messzire a hazájától. Ráadásul a felszerelésük, fegyverzetük is hiányos volt, a németek ígérete ellenére. Kétszz kilométeres frontszakasz védelmét bízták a magyar hadseregre, a Don kanyarulatánál, Voronyezs és Uriv térségében. Az 1942. júliusában a frontra küldött katonáknak védelmi feladatot kellett ellátniuk, s télen is nyári felszerelésük volt a mínusz negyven Celsius fokban, amelyről a szovjet hadsereg is tudott. A vihar előtti csendet követően január 12-én kezdődött meg a tüzérségi előkészítés, majd néhány óra alatt a szovjet hadsereg több helyen is áttörte a magyar vonalakat, bekerítéssel fenyegetve a magyar csapatokat, akik néhány napig tudtak kitartani, majd visszavonulásba kezdtek. A csata nyomait pár nap alatt befedte a hó. Sokan elestek a harcokban, estek hadifogságba, fagytak meg, vagy éheztek. A 200 ezer ember közül ötvenezren tértek haza a katonák, munkaszolgálatosok közül, sok családot érintett tragikusan a magyar honvédelem legnagyobb vér- és életáldozatot követelő csatája. Munkácsi Sándor föltette a kérdést, hősök, vagy áldozatok voltak a Don-kanyarba küldött magyarok, Szerinte hősök, mert bár nem önként mentek, nem akartak hősök lenni, teljesítették a kötelességüket esküjükhöz híven, s helytálltak. Sokan meghaltak, megsebesültek, fogságba estek, eltűntek, jeltelen sírokba kerültek és sok család ment tönkre.

Munkácsi Sándor beszédében kiemelte, a Don-kanyarban történtekről nyilvánosan megemlékezni először csak 1991-ben lehetett, az emléktúrát pedig 25 éve szervezték meg először, akkor még hárman vágtak neki, ma már majdnem minden megyében szerveznek eseményt, csatlakoznak katonák, kadétok és civilek is. Velük emlékeznek német bajtársak is, erősítve a fegyverbarátságot, hogy ne történhessen meg még egyszer ilyen.

Megyénként emlékeznek a Don-kanyarban elesettekre

A megemlékezést követően Munkácsi Sándor lapunknak elmondta, a Doni Hősök Emléktúrák sora 25 éve kezdődött, három fiatal kezdte el, akiknek nagyapjuk, dédapjuk harcolt korábban. Évről évre egyre többen csatlakoztak hozzájuk.

- Tíz évvel ezelőtt 260-an voltak itt a Dobó téren, azóta folyamatosan nőtt a menet. Azóta megyénként szervezünk emléktúrát, amely három napos, csütörtökön találkoztunk, vasárnap ér véget. Különböző településeket látogatunk meg, kis helyi ünnepségeket szervezünk. Az utóbbi két évben Cserépváraljáról indultunk, de előtte már voltunk Gyöngyösön, Abasáron és különböző helyeken. Idén harmincan kezdtük a túrát, mostanra kevesebben lettünk, mert a középiskolások hazamentek hétvégére. Ebben az évben külön szerveznek a hivatásos állománynak egy menetet, január 23-ára, az egynapos rövid túra lesz – fejtette ki Munkácsi Sándor.

Fergeteges tűzben, negyven fokos hidegben, lőszer nélkül

Az egri ünnepségre évről-évre kilátogatnak, akik valamely hozzátartozójukat elveszítették a világháborúban, vagy rokonuk átélte a harcokat. Kadlok György amikor teheti, részt vesz az éves megemlékezéseken, neki öt rokona járt a II. világháború frontjain, édesapja, nagybátyjai, sógora is harcolt a háborúban, ketten jöttek haza közülük, 1949. december 16-ra.

- Addig „vendégmunkásként” dolgoztak, mert hadifogságba estek. Ami meséltek, hogy elsöprő erejű volt a szovjet támadás, mindenhol ott voltak, mint a hangyák, úgy rohanták le a magyar arcvonalat. Nekik pedig nem volt lőszerük. A hidegről édesapám azt mondta, hogy a mínusz 30-35 fok volt a jellemző éjszaka, de volt 40 is. Fél órás váltásokban feküdtek a lövészárokban, hogy tartsák az éjszakai szolgálatot. Amikor a támadás beindult, akkor ott kő kövön nem maradt. Később is beszélgettünk ilyen és ehhez hasonló dolgokról, de a filmek, akár orosz filmek, akár magyar filmek nem tudják visszaadni azt, ami ott volt. Az egérlyukba is bebújtak volna, mert akkora fergeteges tűz volt. Szörnyű volt átélni. Kétszer volt kint édesapám a fronton, először megsebesült, és utána leszerelték, utána '44-ben újra visszavitték. Akkor esett fogságba és úgy tartották ott – idézte föl édesapja történetét Kadlok György.

Hozzátette, anyai nagybátyja is kint volt, de neki később valahogyan sikerült elmenekülni, és később őt visszavitték, visszavonták egészen Hamburg környékére, ahol átképezték légvédelmi tüzérnek. Hamburgot több száz amerikai bombázó támadta. Utána még visszább vonták őket, majdnem Berlinig, ahol szintén átélte a bombázásokat.

- Nem hiszem, hogy a 21. században nekünk ilyenre volna szükségünk. Ezeket a végsőkig el kellene kerülni. Úgy szoktam mondani, illetve csak ismétlem a jobb történészeket, hogy amit a politikusok nem tudnak megoldani, azt bízzák a tábornokokra. És ez óriási hiba, hogy a tábornokokra bízzák. Nem igaz, hogy nincs megbékélés, nem igaz, hogy nincs tárgyalás, nem igaz, hogy nem lehet tárgyalóasztalnál eldönteni mindent, mert az emberi élet mindennél fontosabb. Ne a fegyvergyárosokat meg az anarchistákat támogassuk, mert a fegyvergyárosok ott ülnek a meleg irodában, szerencsétlen frontharcosok a Don-kanyarban, a Dnyepernél, a Dnyeszternél, ők voltak ott a frontvonalban, ők fagyoskodtak, ők haltak éhen. Minden egyes elpufogtatott lőszer nekik haszon, másoknak pedig az élete megy rá, a családok, az árvák, az özvegyek maradnak, szörnyű – osztotta meg gondolatait a háborúkról Kadlok György.