Legtitkosabb vágyaink

Vízkereszttől ismét a farsangi bálok időszakát éljük, különösen februárban lesz dömping az álarcos mulatságokból. Legtitkosabb vágyaink teljesülhetnek ilyenkor azzal, hogy annak a személynek a maskaráját ölthetjük magunkra egy este erejéig, aki szimpatikus a számunkra, vagy esetleg, még ha csak a tudatalattink szintjén is, akire hasonlítani szeretnénk. 

Valójában magam sem tudom, hogy megállja-e a helyét az előző mondatom, mert máig megfejtetlen rejtély számomra gyerekkorom legtöbb jelmezválasztása. Az, hogy voltam indiánfőnök, még csak érthető, a hetvenes évek kiskamaszaiként mindannyian faltuk Cooper és Karl May könyveit. Még az is elmegy, hogy Rózsa Sándornak is beöltöztem, hiszen akkor folyt vég nélkül a tévéből a sorozat Oszter Sándor főszereplésével. Arról viszont fogalmam sincs, mi motiválta hetedik osztályos fiúcsapatunkat, hogy a tévéműsor apropóján a Kék fény körözöttjeinek öltözzünk. Máig megmosolygom a sárguló fényképen feszítő „félelmetes”, műszakállas kompániánkat, a legbugyutább jelmezek ismertetésétől pedig inkább tartózkodom. 

A nagyobb unokám már régóta lázasan készült az óvodai farsangra. Kérdeznem sem kellett, milyen jelmezt fog viselni, anélkül is tudtam, hogy a kedvenc meséjének gyönyörű királynőjeként igyekszik a legszebb lenni a bálban. Alaposan készül is a szerepre, kívülről ismeri a történetet. A születésnapomra, legnagyobb meglepetésemre, el is táncolta nekem a történetet gyermeki egyszerűséggel, őszinte átéléssel. Felnőttként tudom, hogy királynő aligha lesz belőle élete során, de abban nagyon bízom, hogy a legtitkosabb vágyai is valóra válnak.