Azért a víz az úr

Abban az évben arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok, hogy legifjabb éveimet a Tisza mellett tölthettem. Gyűjthettem kagylókat, amire ma már a gyerekeim vigyáznak, ültem rajta csónakban, úsztam benne és lebegtem a felszínén matracon. Labdáztam benne és ugráltam bele, ott tanultam meg úszni – mondjuk Michael Phelps babérjaira azért nem törnék. Mostam a hajamból átszűrődött iszapot, és sulyomszúrta sebeket a talpamon. Kergettem sekélyebb vizében apró halakat – gyerek lehettem. 

Abban az esztendőben egy darab kiszakadt a lelkemből. Azt hittem, mindennek vége, a Tisza már soha nem lesz a régi, s ezzel együtt az én emlékeim is már csak halovány derengések lesznek. Ha egyszer megöregszem.

De a Tisza nem adta fel. 

Főnixmadárként hamvaiból éledt újjá, lett tele újra élettel, benne és a partján egyaránt. Ismét lettek kagylók, talán nagyobbak és erősebbek is, amiket már a gyerekeim gyűjthetnek. Már ők azok, akik úsznak benne és lebegnek a felszínén, búvármaszkban merülve keresnek a meder alján kagylókat és kavicsokat, és ugrálnak a sekélyébe a vízibicikliről. Nekik újra lett saját Tiszájuk, emlékeik, amelyek majd talán ugyanannyit jelentenek nekik, mint nekem az enyémek. 

Lettek rajta újra csónakok és ladikok, hajók és kompok. Madarak a nádasban, halak a mélyén, békák a mocsarasaiban. Élettel teltek meg újra a partján számomra már csendesebben múló nyarak.