Hányadik órában vagyunk?

Ébred a természet, újra beköszöntött a csillagászati tavasz. A fák, a bokrok rügyei meg-megduzzadtak azenyhe időben, a fű zöldellni kezdett. Téli álomból ébred a természet. A nap delelőn áll, 12 órát mutat a telefonom is, ám közeleg az újabb, vasárnap hajnali óraátállítás. 

Jó ideje állítgatjuk óráinkat a nyári vagy téli időszámítás szerint. Gazdaságossági, energiahatékonysági, turisztikai indokai voltak hajdanán a nyári bevezetésének. Szemérmesen fogalmazva, az ok a fejlődés, nyersen kimondva a valóságot, a pénz. Egy dolog maradt ki a számításból: az ember. Már megint. Hosszas felmérések után rájöttünk, hogy Európa-szerte elegünk van a félévenkénti óraállítgatásokból. A hírek már évek óta arról szólnak, hogy előbb-utóbb vége is lesz. 

De azóta sincs vége, nem sikerül eldönteni, melyik melyik időszámítás legyen az állandó? A természetes téli vagy a profitorientált, bocsánat, a fejlődést biztosító nyári? Egyesek azt állítják, hogy több a híve a nyárinak. Egy óra ide vagy oda, elsőre apróságnak tűnhet. De megéri-e újabb mesterséges életkörülményt kreálnunk magunknak? Azt, hogy délben egy óra legyen, örökre. Vajon képes-e a fejlődésre az évezredes bioritmusából már sokszorosan kizökkentett ember? Az az ember, aki már éjjel is dolgozik, vasárnap is bevásárol, és a busz után rohanva eszik, hogy egy kicsit aludjon rajta. És közben nem érti, hogy miért vált tömegbetegséggé a depresszió, és miért uralja a mindennapokat az agresszivitás. 

Irigylem a természetet. Neki nincs órája, nem tudja, mikor éri meg jobban ébrednie. Ha itt az ideje, azt teszi. Mint az idők kezdete óta.